A kétfejü ember

Előszó

Tisztelt Szerkesztő Uram.

Szemlélvén a Magyar Zsidó Könyvtár sorozatos füzeteit, eszembe jutott, hogy: nini, nekem is volna idevaló anyagom. Jámbor öreg zsidókról és ifjú judeabeliekről, akik századoknak előtte éltek, igát húztak s bánatban, örömben és vigasságban felettébvaló magyarok valának. Nem zajos honfiak, akik a fél haza előtt verték a mellüket és könyhullatások közt itták el ősi birtokaikat, hanem fakó szegény emberek, kiknek zsidómivolt likat magyarságukkal tévesztették össze... Dicső, de fene-idők valának. Ha a nemzet valamelyik teste részébe köszvényt kapott, nosza rögtön akadtak agyalódult kirurgusok, akik azonnal készek voltak a gyóg3átásra. Kerestek, kutattak, szaglásztak s végtére is elértek a baj eredendő gyökeréhez s konstatálták, hogy kutya... akarom mondani: zsidó van a kertben.
Bizony martirok valának a különb-különbféle Jeruchemek, Lévik, Áronok s a többiek. Ám még sem péczézem ki őket, ha nem lettek volna igazándi, sőt túlontúl magyarok, akiknek kisebb a szilajságuk, mint a Dugonicsé, de annyival kitartóbbak és állhatatosabbak is. Mert szenvedni és elpusztulni valamiért - a hazáért - mikor ezt a szenvedést és pusztulást egy ország dörgő tapsa kiséri és honorálja: szép, de érthető; ám szenvedni és elpusztulni ugyanezért a valamiért, ha gyalázat és gúnykaczaj jár a nyomunkba, hogy a megvetés akkor is ott lebegjen jeltelen sirunk felett, mikor már emlékünk is régen elenyészett: ez már nem heroizmus, hanem vagy bolondság vagy krisztusi erény. Vissza