A két világháború közti magyar irodalom története I.

Előszó

A műveltség legnagyobb eredménye az, hogy ha az ember oly szintre tud emelkedni, hogy saját korát érti és tudatosan éli. Korunk irodalmának két kulcsa van, az egyik az irodalomtörténet, mely megmutatja, hogyan alakult ki történetileg irodalmunk, a másik az esztétika, mely hozzásegít a történetileg kialakult jelenségek értékeléséhez. A most tárgyalt korszelet irodalomtörténeti tanulmányaik legfontosabb része, de ebben a legnehezebb eligazodni. Pontos, mert mai irodalmunknak ez a közvetlen elődje: irodalmunk sokévszázados története nem közvetlenül hat mai irodalmunkra, hanem e korszelet szűrőjén át jut el hozzá. /Vörösmarty nem azt jelenti számunkra, amit kortársai számára jelentett, nem is a Gyulai Pál-alkotta Vörösmarty-kép él az irodalmi köztudatban, hanem az a Vörösmarty-portré, melyet a mai irodalomtudományunk Ady, Babits, Schöpflin Aladár, Horváth János segítsége nélkül sohasem tudott volna megalkotni. Arany János Riedl-formálta arcképét ma már nem fogadjuk el, az újat Ady és Móricz Zsigmond Arany-értelmezésének figyelmen kívül hagyásával még akkor sem lehet megrajzolni, ha nem értünk vele egyet. /Nehéz eligazodnunk e korszelet irodalmában, mert ez nem úgy "múlt", mint volt a XVIII. vagy a XIX. század irodalma, hanem részben a jelenhez tartozik. Nem csak azért, mert jelentős alkotói közül nem egy él és alkot ma is /Füst Milán, Illyés Gyula és Kassák Lajos, Weöres Sándor, Déry Tibor, stb./, de halottai is olyan életközelben vannak hozzánk, hatásuk ma is olyan közvetlen, hogy valósággal a jelenhez tartoznak, olyikkal még vitatkozunk is. A le nem zárt, a még ma is élő, közvetlenül ható életművek arra kényszerítik a kor kutatóját, hogy egyrészt nagyobb figyelmet szenteljen az irodalmi folyamatoknak, mint az egyes, még mozgásban lévő, írói egyéniségeknek, másrészt, hogy megkeresse az egyensúlyt az irodalomtörténetírás és a kritika között. Míg megtanulják a tárgyalt korszelet helyes értékelését, módszert is tanulnak, a történeti és esztétikai szempontok komplex alkalmazásának módszerét. Sajnos, a régi irodalommal foglalkozó irodalomtörténeti munkákban túlteng a csak történeti módszer, a jelennel foglalkozó irodalmi kritikákból olykor teljességgel hiányzik. Ha e kort helyesen dolgozzák fel, rá fognak jönni, hogy a jelent is történeti folyamatosságában és összefüggéseiben lehet csak megérteni s a múlt irodalmának története sem tárható fel mélyreható'esztétikai értékelés nélkül. Az egyoldalú historizmus épp olyan hiba, mint az egyoldalú eszteticizmus. Vissza