Előszó
Részlet a könyvből:
ELSŐ ÉNEK.
Még egyszer fölemelte szavát Sár róna vidékén
S hosszu nyögésekkel, mineműk a haldokolóé,
Megszűnt a zivatar. Csendes lőn mélyen az alkony,
És kijövének az alkonynak szeretői. Csapongva
S földet korholgatva röpült a fecske magányos
Andalgásaiban, s eleségül gyenge fiainak
Kis férgekre s fűben pihenő bogarakra vadászott.
Mely rémülve buvék, hallván a dúlakodó vészt,
Zöld kapujánál ült immár a kis tücsök és víg
Társaival vígan feleselt egyhangú dalokban.
Hallott a dongó buta kóborlása is, a mint
Meg-megütődve rideg hangját elszegte koronként,
S lomha nehéz szárnyon szomorú zúgással odább kelt.
Messze pedig, hol völgyeiben maradozva foly a Sár,
S késő habjai közt resten nyújtózik az omboly,
Bús panaszát az úszók négylábú serge zokogta,
S a vizek országát idegen hangokkal ijesztvén
A bikatorku bölöm durván felbőge; csak embert
Nem látott e táj. Ember, ki az estnek örüljön
És szenderre csaló összhangját értse gyönyörrel,
Ember nem jön elő. Sámsonnak háza miért van
Most oly rajtalanúl? A nép, mely benne zsibonga,
Ünnepet űl-e talán? Vagy puszta-e s néptelen a vár,
A daliák fogadója s merész küldője csatákra?
Vagy ki az, a ki sötét fegyverben a belteremekből
Lélekdöbbentő léptekkel előtör, az ifjú?
Mért az egekbe kiáltó bú rémületes arczán,
S vérkönye megjegesült tükrén az iszonynak alakja?
Vissza