A két D'Arcy I-II.

Előszó

Salah-ed-din, a Hívők parancsolója, Kelet uralkodója, damaszkuszi palotájában ült és az éj csendjében elmélázva gondolt Isten csodálatos útjaira, melyeken át őt magas állásába emelte. Visszaemlékezett arra, hogy Nur-ed-din, Szíria királya hogyan kényszerítette őt, az akkor még jelentéktelen, szürke embert nagybátyja után Egyiptomba, ahová úgy ment, mint akit halálba hajtanak és hogyan emelkedett ott akarata ellenére magasra. Atyjára gondolt, a bölcs Ayoubra és fivéreire, akikkel együtt nevelkedett fel s akik egynek kivételével már mind elhaltak; és nővéreire, kiket imádott. Valamennyi közül legtöbbet gondolt Zobeidára, kit kimondhatatlanul szeretett s kit megszöktetett az angol lovag; igen, az ő ifjúkori barátja, atyjának foglya, Sir Andrew D'Arcy, aki szenvedélyes elragadtatásában követte el rajta és házán ezt a gyalázatot. Ő akkor megesküdött, hogy vissza fogja hozni nővérét még Angliából is és már kitervezte férje megölését és az ő elrablását is, midőn értesült haláláról. Egy gyermeke maradt - legalább így jelentették kémei -, akinek most, ha még él, érett nőnek kell lennie.
Aztán gondolatai tovább szálltak ettől a régi, félig elfeledett történettől ahhoz a nyomorúsághoz és vérhez, melyben napjai teltek, az utolsó nagy küzdelemhez Jézus és Mohamed követői között, a jihadhoz, melyre készült és felsóhajtott. Mert alapjában véve szelídlelkű ember volt, aki nem szerette a vérontást, bár büszke hite háborúból-háborúba hajtotta... Vissza