A kert

Előszó

Részlet a könyvből:

"Hétfő, első nap

Amikor a szerelvény az állomást követő alagútból kigördült a napfényre, Etu önkéntelenül is lehunyta a szemét, mert a hatalmas kettős ablaküveg ugyan jócskán visszaverte a kinti ragyogást, de szeme a megszűrt fényt még így sem tudta védekezés nélkül azonnal befogadni. A csupakék ég alatti nagyváros lustán nyújtózkodott a kikötő vize felé, mintha arra vágyna, hogy legalább sziklás félszigetei és homokos öblei partja mentén egy kicsit olthassa a szomját. Az eső hónapok óta elkerülte a nagyvárost. Mintha könyörtelenül megharagudott volna rá valamiért; jóllehet a város már régóta készen állott a bocsánatkérésre, mi több, meg is alázkodott volna, ha szükséges, mert semmiképpen sem akart azoknak az ókori városállamoknak vagy birodalmaknak a sorsára jutni, amelyek egykor az időjárás szeszélyétől szép csendben pusztultak el. A négyes fokozatú vízkorlátozás bevezetése óta a zöldövezetek idegen földrészekről betelepített növényei jajtalanul haldokoltak. Mindent, ami csak az útjába akadt, felperzselt a forróság. A fák és bokrok levelei lassanként kifakultak, megbarnultak, majd fájdalmukban összekunkorodtak, hogy nemsokára élettelenül zörögve zsugorodjanak össze és peregjenek alá a földre. A virágokat csupán a reggelek harmatcseppjei tartották még úgy-ahogy életben. Napkeltekor kínlódva élesztgették és simítgatták szirmaikat, hogy a déli kánikulát gyűrött és kókadt ájultságban átszenvedjék valahogy." Vissza