Előszó
Részlet a könyvből:
A zápor elvonult. A látóhatárra szivárvány festette mesebeli íját.
Apám rám kiáltott:
- Te ostoba kamasz, mit bámulod a felhőket! Inkább a munkádra ügyelj!
Otthon voltam; a póni-futtató legvégén álltam.
Ez azokban az időkben történt, amikor az északi vasutat Sykomish és Tocoma között kitolták a szélső Far-Westig, Idahon is túl.
- Hé! ... Ide gyere!
Tizenhat év óta, amióta anyám a világra hozott és meghalt, apám kedélye nem változott: házsártos, viharos, vagy enyhén szólva: bizarr volt.
- Igyekezz!... Szedd hát a lábadat!
E napon valami csekélységért lobbant haragra apám. Egyszerűen elfelejtettem megkötni Cruchette kötőfékjét és Cruchette elszabadult. Noha az állatot hamarosan és minden baj nélkül visszahozták, az öreg mégis kegyetlenül lehordott.
- Nézz a szemem közé, bitang! Nézz rám, ha mersz!
Közelebb léptem hozzá, kantárszáron tartva Loupard-ot, egy apró pejlovat, melyet a patkolókovácshoz akartam vinni.
Apámra néztem.
- Süsd le a szemedet, szemtelen!
Megtettem, de közben a vállamat vonogattam.
- Mi?... Te... hogyan merészelsz...
És elkövette a gazságot...
Alkalmasint ez volt az oka, hogy nem sirattam meg, amikor három évvel később haláláról értesültem.
Vissza