A kereszténység és korunk V. (töredék)

Előszó

Vállalatunkban már csak egy lépést kell tennünk.
Célunk volt bebizonyítani a jó akaratú ember előtt, hogy vallással kell birnia, hogy nem elég jónak, becsületesnek lennie, betöltenie minden kötelmét az emberek iránt, ha Istennek nem adja meg, mivel neki tartozik: az imádást, imát, hálaadást, szeretetet. "Remélem, irá a nagy Racine fiának, be fogod látni, hogy minden tőled telhető törekvésed mellett is, csak úgy lehetsz valódi becsületes ember, ha megadod Istennek, amivel neki tartozol." E magában oly világos, manap elhomályosított igazság megállapitására szenteltük e mű első kötetét.
De ha az embernek kell vallás, melyiket válassza? Csak egy van igaz, mely Ádámmal született, melyet Mózes fejlesztett, melyet Üdvözítőnk: Jézus Krisztus a legmagasb tökélyre emelt s melynek a többi vallások csak zavaros emlékei vagy siralmas ferdítései. E sarkalatos igazságot, amennyire erőnk engedé, a legélénkebb világításba helyeztük, még pedig két érvvel, melynek mindenike egy-egy egész kötetet töltött be. Az első volt a keresztény vallás alapítójának élete, születése, ifjusága, apostoli működése, tana, csodái, halála, föltámadása, páratlan jelleme. Vagy mi csalódunk szerfölött, vagy nem lehet e jellemet komolyan, elfogulatlanul tanulmányozni anélkül, hogy Rousseau következtetésére ne jussunk; "Ha Sokrates élete és halála egy bölcsé: Jézus Krisztus élete és halála egy Istené!" Már pedig az alapító istensége szükségképen maga után vonja az általa alapított vallás igazságát is. Idézhetnénk néhányat a hozzánk intézett annyi és oly lelkesült levélből, melyekből kitetszik, hogy a keresztény vallás mellett első és legdöntőbb érv Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak kimondhatatlan szépsége, tagadhatatlan istensége. Ez az érv foglalja el a második kötetet. Vissza

Fülszöveg

Midőn tizennégy évi munka után e müvet befejezem, a lelkemet eltöltő érzelmekre nem találok megfelelőbb kifejezéseket, mint Keplernek hasonló körülményben irt következő szavait: "Mielőtt fölkelnék az asztaltól, melynél annyit buvárkodtam, nincs egyéb hátra, mint fölemelnem szemeimet és kezeimet az égre s alázatos áhítattal a minden tudomány szerzőjéhez fordulnom. Ó te, ki az egész természeten elárasztott magasztos fény által kegyelmed isteni fényéig emeled vágyainkat, hogy minket egykor dicsőséged örök világosságába vigy, hálát adok neked, Uram, Teremtőm, azokért a kimondhatatlan örömekért, melyeket a müveid szemlélete által bennem kelt elragadtatások közt érezék. Müveid nagyságát fennen hirdettem az emberek előtt. Törekedtem fölemelkedni az igazságig. Ha volt talán szavam, nem méltó hozzád, bocsásd meg, nézd el azt. Add meg azt a kegyet, hogy a mü, melyet ím bevégezék, soha rosszat ne okozzon, hanem mozdítsa elő dicsőségedet s a lelkek szentségét, örök üdvét."
Az alázatos, jámbor Kepler eme fönséges igéihez csak egy szót óhajtok adni. Római szent egyház! téged keres szivem. E szépséged magasztalására irt lapokat szeretetedre bízom; itéleted alá vetem. Atyám! csalatkozhatatlan tanítója a keresztényeknek, amit te kárhoztatsz, kárhoztatom én is. Amit kitörlesz, kitörlöm én is. Áldd meg e könyvet; egyházam és hazám gyötrelmei közt irtam s az a vágy dobogtatta szivem, hogy mindkettőt megvigasztaljam. Alázattal teszem most lábaidhoz; boldog én, hogy hitemnek, engedelmességemnek, tiszteletemnek és szeretetemnek e ténye jelölheti végső lapjait, mint jelzé elejét!

Orléans, 1884. jun. 29. Sz. Péter napján. Vissza