Előszó
A gondolkozó ember nem mehet el érdektelenül ama jelenség mellett, hogy a szociális kérdés egyre nagyobb jelentőségűvé nő. A magyarázatot megtalálja abban a technikai kultúrában, mely az emberek egymástól való függését egyre fokozza. Minél nagyobb a kényelmünk, annál nagyobb másoktól való függésünk is. Az átlag városi embernek jóformán semmi gondja a vízre, világításra, főzéshez szükséges meleg előállítására. Csapokat csavar és bőven ömlik a víz, ragyog a villany, sziszegve melegíti ételét a kékes gázláng. Csak kevesen és nagyritkán gondolnak arra, hogy ezer és ezer ember szigorúan beosztott és egymást feltételező munkájára van/ szükség, hogy a ma már létfeltételként jelentkező kényelem állandó lehessen. Ha a hosszú láncból bármely szem kiesnék, a mai városi ember tehetetlen lenne a legelemibb kérdésekben. Szerencsére a bányász, a szenet szállító vasutas, a villany, víz és gázművek munkáshadserege százezernyi más munkással együtt, mint láthatatlan hűséges szolgahad, megbízhatóan és észrevétlenül végzi kötelességét.
Létünk minden lépésében százezrek megbízható munkájától függünk, sokkal inkább, mint az évszázadokkal ezelőtti ember, akinek volt vize, ha maga gondoskodott róla, világított, ha faggyúgyertyát szerzett, fűtött és főzött, ha volt fája; az élete kényelmetlenebb és gondokkal terhesebb volt, viszont nem függött annyira másoktól.
A mai embernek létérdeke, még hozzá szigorúan vett egyéni létérdeke is, hogy az emberi együttélés bonyolult gépezete egyetlen, legkisebb részletében se akadhasson meg, tehát a függés növekedésével arányosan tökéletesedjék az együttműködés is.
A kérdés tehát - ez egyben a szociális kérdés egyik lényeges eleme, mi teheti az emberi együttélést zökkenésmentessé? A válasz: az, ha a nagy munkaközösségben mindenki szívesen és munkájának, felelősségének tudatában dolgozik.
Vissza