Előszó
A régiek tévedtek, amikor a Földet tették a világmindenség központjába. Ma már tudjuk, hogy a Föld a világmindenség elenyészően csekély része, parányi kis bolygója a Naprendszernek, amelynél...
Tovább
Előszó
A régiek tévedtek, amikor a Földet tették a világmindenség központjába. Ma már tudjuk, hogy a Föld a világmindenség elenyészően csekély része, parányi kis bolygója a Naprendszernek, amelynél milliószor nagyobb naprendszerek keringenek a világegyetemben. Abban azonban helyesen jártak el, amikor az embert tették a világ központjába, elnevezve őt mikrokozmosznak, a világ kicsinyített másának. A keresztény világnézet szerint is az ember a teremtés koronája, központja és célja.
Az ember testből és lélekből áll. Az anyagi és szellemi világ határán van és a legbámulatosabb összhangban egyesíti magában az anyag és a szellemvilág csodáit.
Az ember testénél fogva is a teremtés koronája, Az emberi test tele van a célszerűség és a törvényszerűség csodáival elanynyira, hogy az orvostudomány, amely már évszázadok óta kutatja berendezését, eddig még nem fedezte fel minden titkát. Az emberi test anatómiai tökéletessége és architektonikus szépsége pedig annyira meglepő, hogy igaza volt annak az anatómusnak, aki anatómiai könyvét úgy fejezte be, hogy művével dicshimnuszt zengett az Alkotónak.
Az emberi test szépsége azonban nem az antik szobrok néma, élettelen szépsége. Az ember élő szobor, amelynek legszebb szépségét a benne lakozó lélek adja. Ennek szépsége sugárzik a szemek tükrében, ennek fénye ragyog a szemek világában és ennek szépsége árad szét a test egész megjelenésében. Ez adja az emberi test fiziognómiai, a lelket visszatükröztető szépségét.
Az ember igazi méltóságát és értékét a lélek adja meg, Ez emeli őt a tér és az idő mérhetetlensége fölé és ez teszi őt a teremtés központjává.
A lélek emeli az embert a világmindenség mérhetetlensége fölé, mert a lélek a gondolat szárnyalásával elszáll a világegyetem legszélső peremére is, amelynek távolságát csak a fényévek millióival lehet kifejezni, sőt elszáll ezen túl is még a lehetőségek világába is, A lélek emeli az embert az idő hatalma fölé. Az idő előbb-utóbb mindent legyőz. Minden előbb-utóbb a mulandóság örvényébe temetkezik. Csillagképek, amelyeket a régiek állandóaknak vettek, idővel megváltoznak. Csillagok, amelyekről a régiek azt hitték, hogy örökké égnek az égbolt kárpitján, idővel kialszanak és eltűnnek. valamikor
Vissza