A kereszt árnyékában

Előszó

Részlet a könyvből:
A gyertyafénytől megvilágítva, ezüstös fényben úszott a koporsó a ravatalon. Virágillat, a gyertyák faggyú és a tömjén nehéz szaga úszott a levegőben.
A ravatal végében, imazsámolyra kuporodva egy élettelen fekete ruhás asszony borult. Hátrább álltak a rokonok, egyik súgott valamit a másiknak, az kivált a többiek közül, megérintette az imazsámolyon kuporgó asszony vállát és odasúgta néki.
- Judit! Későre jár az idő, pihenned kell. A holnapi napon erőre van szükséged.
A megszólított lassan megmozdult. Megfordult. Elefántcsont színű arca szinte világított a gyertyafény tengerében. Nagy, fekete szeme mozdulatlanul maga elé meredve lázasan csillogott. Fekete haja hátracsúszott fátyol alatt ziláltan hullott a vállára. És olyan hangon, mely mintha sírból jött volna, szólalt meg.
- Egyedül akarok vele maradni. Ez az utolsó éjszaka még a miénk... Menjetek valamennyien aludni. Én itt fogok maradni. Senki egy szót se, ezt én így akarom.
Aztán megfordult és visszarogyott előbbi helyére. A rokonok először tétovázva, majd egyenként kivonultak. Az ajtó kilincse lassan, kattogva csukódott. Judit a nagy, néma csendben egyedül maradt halottjával. Kínos csend feküdt a szobára, csak a gyertyák sercegése zavarta meg időközön ként a néma csendet. Fél óra telt így el. Végre megmozdult. Körüljárta a termet, az ajtókat kinyitva megnézte, hogy a rokonok eltávoztak e. Azután becsukta és ráfordította a kulcsokat.
Most lassú, imbolygó léptekkel előre ment a ravatal elejéhez. Két lépcsőn fellépett. Remegő kézzel hajtotta vissza a szemfedőt. Ott feküdt az ura huszártiszti egyenruhában. Fehér, szabályos szép arca mintha csak aludt volna... A hatalmas homlok tiszta hófehér, csak oldalt egy kis fekete lyuk. Milyen kicsi és mégis egy nagy élet szállott ki rajta. Vissza