Előszó
- A kegyelmes ur ankéten van. Nem lehet tudni, hogy meddig tart! - mondotta száraz, hivatalos hangon, de udvarias mosollyal a titkár.
Nagyon gyakorlott volt benne, mert aznap is legalább húszszor...
Tovább
Előszó
- A kegyelmes ur ankéten van. Nem lehet tudni, hogy meddig tart! - mondotta száraz, hivatalos hangon, de udvarias mosollyal a titkár.
Nagyon gyakorlott volt benne, mert aznap is legalább húszszor mondta el, mindig szárazan, mindig hivatalos hangon, de mindig mosolygó arccal.
- Igy hát nem lehet reményem ahhoz, hogy bejuthassak ma? - kérdezte némi csalódottság érzetével az őszbecsavarodott, soványarcu ember, aki ott állott a miniszter előszobájában, a titkár asztala előtt.
- Ki van zárva, uram, ma nem ad a kegyelmes ur kihallgatást. Ki van zárva! Tessék csütörtökön tizenkét órakor jönni. Különben előjegyezhetem.
- Nem, egészen magánügy ... családi ügy!... A kegyelmes ur régi barátom, azaz hogy ismerősöm... Nagyon lekötelezne, ha a kegyelmes urnák - kissé akadozott, aztán kopott tárcájában kezdett kotorászni. Névjegyet keresett. Talált egyet, s odanyújtotta a titkárnak.
A fiatal, csinos arcú, elegánsan öltözött titkár csodálkozva és kérdőleg nézett az instanciás urnák kissé kopott ruhájára.
- Nos és? - kérdezte a névjegyet átvéve.
Vissza