Előszó
Előszót írok könyvemhez, nemcsak azért, mert szokás és az olvasó talán elvárja, hanem azért is, mert ezen a helyen valami mondanivalóm van. Csak az a baj, hogy ami belőlem most kikívánkozik, azt...
Tovább
Előszó
Előszót írok könyvemhez, nemcsak azért, mert szokás és az olvasó talán elvárja, hanem azért is, mert ezen a helyen valami mondanivalóm van. Csak az a baj, hogy ami belőlem most kikívánkozik, azt más szerzők már megírták. Ennél valóban könnyebb feladat eredeti vadászati elbeszéléseket írni. Ha az ember szépen sorjában csak azt mondja el, amit megélt, nem érheti az eszmecsenés vádja. De amikor a tollforgató vadászok könyvük elején az olvasóhoz fordulnak, kiderül, hogy nagyjában hasonló érzések és gondolatok szólaltatják meg őket.
Valamikor régen egy német apa jelenlétemben fiát rendre oktatva, így szólt:
"Illemszabály, hogy az ember lehetőleg ne beszéljen magáról."
Ez a szabály természetesen mindenkire kötelező, ezért elnézést kérnék, hogy könyvemben sokat szereplek. Ámde ezt már megtette a kiváló német vadászati szakíró, Ernst Graf Silva-Tarouca "Glückliche Tage" című nagyszerű műve előszavában. Idézem szavait, magyarra fordítva:
"... őzbakjaimat és szarvasbikáimat saját felelősségemre és kockázatomra lövöm. Ennek bizony az a hátránya, hogy folyton magamról kell beszéljek, és elismerem, hogy az egyre-másra ismétlődő én, én, én szerénytelenségnek hangzik. Pedig nem az! Utóvégre mégsem írhatok úgy, hogy - egyszer volt egy ember, kiment az erdőbe, mert kedve kerekedett szarvasbikát lőni. - Az ilyesmi költött mese látszatát keltené, márpedig elbeszéléseim nem mesék, sőt úgy vélem, a legjobb bennük éppen az, hogy igazak."
Vissza