A kékszakállú herceg vára nyomán

Előszó

A várakat régen menedéknek, védő, uralkodó erősségnek használták. Azután olyan helynek, ahol a hatalmat gyakorolták, az uralkodó pompát kifejtették, az udvari életet élték. A költészetnek csak ekképpen voltak, ha voltak, tárgyai; egyébként inkább a művek létrejöttének, bemutatásának szolgáltak színteréül. Önállósuló költői motívummá azok tették őket, akik már nemigen éltek bennük: kastélyok, udvarházak, polgárházak lakói és - a ponyva olvasóiként - lassan-lassan az egykori jobbágyok is, a falvak népe. Kezdetben még ekkor is főként olyan színhelyek voltak, amelyeknek ossziáni ködökben, bíborszürke félhomályban úszó vagy kísértetjárta éjszakába süppedt díszletei közt romantikus rémtörténetek játszódtak le: lovagi dicsőség, baljós végzetet felidéző átok, családi bűn, ármány és hatalom, bosszú, kín és kegyetlenség színjátékai. Azután egyszerre főszereplő lett a vár: valami mögötte meghúzódó, benne alakot öltő mélyebb gondolat, érzés, eszme hordozója, jelképe.
Hasonló alakváltozásokon ment át a Kékszakállú herceg legendája is. Tudós és kevésbé tudós kutatók megtalálni vélték valóságos történeti mintáit, főként olyan francia nagyurakban, akikről már életükben az a hír járta, hogy telhetetlen szomjúsággal áhítoznak a szerelem szépségére, s hogy varázslatos hatalommal meg is szerzik maguknak mindazokat, akiket megkívántak; szakálluk kékesfekete színe is ezt bizonyította. A színhez később ugyanúgy hozzátapadt valami állandósuló jellemvonás, akár a vöröshöz, a keseszőkéhez, a hófehérhez. A „kékszakállú" jelzőből főnév, majdnemhogy személynév lett: így nevezték s nevezik a csélcsap, nőbolond, hódító férfiakat. A valóságos vagy annak vélt történelmi személy ez esetben is jelképpé válik: megrendítő vagy nevetséges, iszonytató vagy borzongatva görcsoldó romantikus kalandok hősévé. Abban a misztériumban, amelynek egyik főalakjává Balázs Béla tette meg a Kékszakállút, összefonódik a két jelkép. Vissza