A kékderítés

Előszó

Az újabb borkezelése eljárások között a sárgavérlúgsóval való derítés terjedt el legnagyobb mértékben. Szükséges tehát, hogy ezen eljárásról a szőlősgazdák és borkereskedők tiszta képet nyerjenek.
Az eljárás ősének a Heins-féle borderítőszert tekinthetjük. Ez a derítőszer két anyagból áll, amelyeket külön, egymásután adagoltak a borba. Feloldottak hl-kint 10 g sárgavérlúgsót, a borba öntötték, felkeverték, azután a másik anyagot (kristályos cinkszulfát) ugyanolyan módon hozzáadták. A sárgavérlúgsó lekötötte a cinket (10 g cinkszulfát lekötéséhez 8 g kristályos sárgavérlúgsó kell), a feleslegben lévő vérlúgsó pedig csökkentette a bor vastartalmát, természetesen csak igen kis mértékben. Ez a derítési eljárás igen kedvelt volt, mert a keletkező csapadék gyorsan ülepedett, a bor szép tükrös lett utána. Nálunk ez az eljárás nem terjedhetett el, mert bortörvényünk tiltja, ami teljesen indokolt, mert cinksó marad az eljárás következtében a borban. Ez a cinkmennyiség (saját vizsgálataim alapján) kb. 6 mg literenkint. A tulajdonképeni kékderítést, - ahogy azt kevés módosítással ma is alkalmazzuk - Németországban 1923 november 8-án megjelent rendelet szabályozza először. Az eljárást dr. Möslinger dolgozta ki. Nálunk az 1929. évi 2000/II. sz. F. M. végrehajtási utasítás engedi meg és szabályozza a sárgavérlúgsó alkalmazását a borkezelésnél. Vissza