A karthausi

Előszó

Gróf Széchenyi István nyugateurópai útjáról az 1820-as években egy gép modelljét hozza magával: gépesíteni akarja Magyarországot, elevenséget, mozgást, életet akar belevinni a mozdulatlanná lett, megmerevült magyar életbe. Báró Eötvös József mintegy húsz évvel később megtett nyugati útjáról más emléket hozott. Sötét fenyvesekben, amelyek szakadatlan sorban feketélnek a bércek felett, fehérlő sziklák között egy francia táj megrendítő nagyszerűségével kolostor emelkedett előtte emlékezetében, félig a köd rejtélyes fátylával eltakarva. Vihar vonult át e fenséges tájon. De most már a vihar megszűnt, a fenyők mozdulatlanul állnak s a völgyeket mély hallgatás tölti el. Most harangszó leng a tájon keresztül. S a lelket mély áhítat, igaz hit tölti el, amely minden emberi erő legtisztább forrása.
Így hozta Széchenyi magával Múzsáját, ihletőjét, az Időt, amelynek segítségével haladásra, mozgásra, fejlődésre akarta bírni nemzetét és új korszakot nyitott meg a magyarság életében. Eötvöst más Múzsa kísérte haza útjáról: a Hit, a Szeretet Múzsája, amely megtartja a lélekben az emberiség örök értékeit. Az a franciaországi emlék a karthausi kolostorról már jelképe lett annak, hogy Eötvös lelke felemelkedett arra a síkra, ahonnan az élet és a világ dolgait az Eszme szempontjából, a szépség, jóság, igazság törvénye szerint lehet megítélni.
Ennek a hitnek a kifejezése a nagy költő A karthausi című regénye (1839-1841). Eötvös emberi lelkek szenvedését festette benne, akiket azonban végre mégis felemel a hit, az önzetlenség és a szeretet, amely egyedül váltja meg az embert a szenvedésből, a fájdalomból és a kétségbeesésből. Gusztáv, a regény főhőse csak addig akaratgyenge, amíg a kétely megmérgezi lelkét. Mihelyt megismeri a hit mélységét, újra felemelkedik, felemeli a porból nemes homlokát. A költő küzd a regényben az önzés, a társadalmi előítéletek, a helytelen nevelés, a kétely és a zsarnokság ellen, amelyekben a kor főhibáit látja. Így a korfestés - a korszellem jellemzése - a regény egyik fontos része. De a mű egyének, az egyéni lélek regénye is. És főleg az író lelki arcképe ifjúságában: feltűnik ő is a regény lapjai mögött, látjuk nemes, kissé fájdalmas arcát, amelyen rajta van azoknak a szellemeknek a vonása, akiknek az emberiség örök gondját kell magukra vállalniok és egy életen át magukkal hordozniok. Vissza