A Kárpátok menyasszonya (dedikált példány)

Fülszöveg

Domonkos László esszé-regényében nemcsak a Kárpátok menyasszonyáról hull le a lepel, hanem magáról a korról, arról a kiszolgáltatott népről és tájékról, arról a huszadik századról, amely oly sokszor elfeledte - többek között hogy a nőket csak szeretni szabad s még akkor sem szabad bántani őket - József Attilával szólva ha már nem szeretjük. Az ötödik, az állatalatti ember kora volt ez a múló század. Ez az állatalatti ember képes volt halálra ítélni a szüzeket, a nőket is, rémséges voltát tovább fokozandó, tette mindezt a tömeg előtt, a csőcselék előtt, kivitte a "század szabad tereire", Isten szent ege alá. Keserűen gyűrődik torkomig a kérdés: hát miféle férfiak éltek ebben a században, férfiaknak nevezhetjük-e azokat, akik gyermekeket, nőket végeztek-végeznek ki? És a nézők, a szemlélők, a bámészkodók, a csámcsogok, az opportunistán fejet lehajtók, az életet átsunyítók, a tömegsírok mellett félrefordított tekintettel elólálkodók? Miféle nemtelen emberfajta lakta s lakja ezt az elmúlt századot, amely mindenféle volt, csak épp férfias nem. Mert ha az lett volna, akkor a Szilágyi Irma féle rejtély sem születhetett volna meg. Maga a rejtély szó is minősíti a kort, hiszen emberibb Időkben az ily végzetesen szép rejtélyek előtt a levéltári hétpecsétek, ördöglakatok le szoktak hullani. Addig azonban csak egy út vezethet az igazságig: a mívesen leírt szó, az író megszenvedett hiányérzete. Ilyen igaz írásnak érzem Domonkos László monografikus igénnyel megírt alkotását Szilágyi Irmáról és koráról. A nagyok, a győztes, a boldogabb nációk szilágyiirmáiról bestsellerekkel tele a világ, Hollywood rikító színeiben csorognak le a tűzfalakról is: Nekünk, az erőszakkal vesztesekké tett kis népeknek a bákói Polygonon kivégzett székely tanítónő története, sorsa, példája, ha nem is nőhet - lásd Edith Cawell - hegyek, fölé, ennyi marad: egy-egy jól megírt könyv. Fekete-fehéren. Nem sok. Nem kevés. Vissza