Előszó
A Vágóhíd helyén magas, fiatal nyárfák nőnek. A nyárfasorok lefutnak egészen a nádasig, a fák között térdig érő gaz, meg sűrű, tüskés cserjék. Gergián, az egykori vadőr, bizonyára boldog volna, ha...
Tovább
Előszó
A Vágóhíd helyén magas, fiatal nyárfák nőnek. A nyárfasorok lefutnak egészen a nádasig, a fák között térdig érő gaz, meg sűrű, tüskés cserjék. Gergián, az egykori vadőr, bizonyára boldog volna, ha látná; annak idején sokszor elmagyarázta nekünk, hogy az énekesmadarak csak olyan fákon szeretnek fészkelni, melyek közelében cserjék, bokrok vannak, ahová elbújhatnak, ha ragadozók támadják meg őket - Gergián szerette az énekesmadarakat; igaz, legjobban a vízimadarakat szerette, de azért nagyon szerette az énekesmadarakat is. Engem azonban most bosszantanak a cserjék, összeszurkálják a kezemet. A régi Vágóhíd romjait keresem közöttük. Bosszankodva, de azért türelmesen keresgélek, hajlongok a fák alatt, letördelem a bokrok ágait.
Végre találok egy súlyos betonkockát. Az egyik nyárfa tövében lapul, a régi Vágóhíd valamelyik oszlopának itt felejtett darabja; félig a földbe süllyedt, szürkén megbújt a térdig érő gazban. Erőlködve odébb görgetem, hogy a vörös oldalát mutassa felfelé. A Vágóhíd falai belülről mindig vörösek voltak; akkor is, amikor naponta százával ölték itt a marhákat, lovakat, birkákat, meg később is, amikor már csak mi szálltuk meg az elhagyott, nagy kőépületet, belülről még akkor is vörösek voltak a falak, mintha a letaglózott állatok vére ivódott volna örökre beléjük. A vörös falakra mindenféle állatokat és madarakat rajzoltunk, sőt később a rajzokat bele is véstük a falakba. Emlékszem, a kövér Hodonicki Oszkár mindig bikákat és csődöröket rajzolt, erősen felnagyítva jellegzetességeiket, úgyhogy már ötven méterről is bárki megbizonyosodhatott, hogy azok valóban bikák és csődörök. Mi egymás között röhögve ötlábú szörnyeknek neveztük Hodonicki Oszkár apaállatait.
Vissza