A Kaolitváros

Előszó

I. FEJEZET.
Alán Péter felemelkedett kis íróasztala mellől, amelyen rendetlen összevisszaságban hevertek jegyzetei, könyvei, vonalzói és körzői. Nagyot nyújtózott, csontjai csak ugy ropogtak belé, aztán kilépett a vadszőlővel befuttatott tornácra s hanyagul nekitámaszkodott az egyik oszlopnak. Alkonyodni kezdett.
A sebesvizű folyó, mely ott zsongott a kert alján, kacérul magára aggatta a nyugati égbolt lila és arany csodáit s ringatóan kellette magát a föléje hajló füzeseknek.
A közeli városka hídja felől odahallatszott a hazatérő csorda vidám kolompja, amit meg-megszakitott olykor a bojtárlegények ostorpattogtatása, a jószág panaszos elbődülése. Aztán elült a zaj s csak halk zümmögés reszketett a párás levegőben, mint egy végtelenbe feszülő hur csendes zizegése.
Néhányszor végigrótta a tornácot lassú, vontatott léptekkel, majd belevetette magát az egyik kosárszékbe s cigarettára gyújtott. Ahogy szórakozottan elnézett a messzeségbe, a folyó túlsó partján lapuló mocsárvilág, a rekettyék, füzek, nádasok és kékeszöld berkek felé, gondolatai jóleső lomhasággal kezdtek elpihenni homloka mögött. Egynéhány hét telt már el azóta, hogy legutóbbi útjáról hazaérkezett és maga mögött hagyta a sivár, nehézkes tárgyalásokat, a sok hercehurcát és izgalmat, amiben része volt, mialatt a nemzetközi pénzpiac néhány hatalmasságát egy rendkívül nagyjelentőségű építkezési tervnek akarta megnyerni. Vissza