A Kánya-haraszt balladája

Fülszöveg

Akár az Alvilág! De micsoda alvilág! Fordítottan fekete a feketében. Olyan fekete, hogy már szinte narancssárgán dereng, mint egy alkonyatkor lehulló falevél. Ebben az alvilágban nem indigópapírból kivágott, függőlegesen lapos, vagy görbére görnyedt árny-alakok nyüzsögnek, vagy izzanak a mélység vérző szeplőiként, de itt Matildok, Kristófok, Matyik, Rozáliák, Gergelyek élnek, szenvednek, szeretnek, isznak, hánynak, dolgoznak, lakodalmaznak és szívük minden lüktetésében, a vér-robbanásban egy-egy epecsöpp, és keserű ránc a nagyonis létező alvilág-időn, mint egy kitin-ér a szitakötő rezgéshártyaszárnyán.
Ez a bányavilág! Ez az üreges, féregjárat-háló szenvedés, ez a gödrös és fűbuckás magány, ez a kiszolgáltatottak csillagfája: befelé a földbe. Ez a mocskos élet! Ez a gyönyörű élet! Ez a világító zene, fénypontsötétség a lenti felvilágban, üregek és fűbuckák emberszép sivatagában. Hullaszag és angyalszag egymás mellett a szenvedélyben, magányban, árva létben. Bányavilág! Fekete habzás. Lenti sors-idő, amely mégis magasan lebeg, mint Arany János balladájában a levegőben lebegő lepedőn a zene, a zenészek az éjszakában.
Novelláskönyv, balladáskönyv ez a Rott József-összefoglalás. És valami Sinka Istvánnal rokon lila titok. Tüskés bogáncsvirág a száraz könnytelen köveken alkonyatkor, amin egy darázs alszik szemhéjtalan lakkbársony szemekkel. Több, mint tíz éve olvastam először Rott József rövid írásait. És elkapott az ihlet, mint gyerek a lepkét a réten. Végre egy igazi novellista, végre az írás igazi ragyogása! Végre valami hit az érdemesben, mégha önmagába göngyölve is, mint Rilke zászlója. Mert emberek attól leszünk, ha elhisszük, hogy emberküldetésünk több, mit a létállapotok egésze. Mert a megvalósulás erkölcsi virága nő ki szívünkből. Vissza