Előszó
Nem tudok elképzelni olyan sivárlelkü embert, aki nem találna gyönyörűséget az erdők-mezők dalosainak énekében. A világegyetem kultúrpontjain alig találnánk olyan embert, aki nem ismerné ennek az ezer színben pompázó szárnyas egyvelegnek királynőjét, a madárvilág felülmúlhatatlan klasszikus énekesét: a kanárit.
Mióta ősi hazájából: a Kanári-szigetcsoport örökzöld lankásairól a spanyolok a XV. század végefelé Európába hozták, a folyvást kutató emberi elme - különösen Bolle Károly nyomán - beható tanulmányozások során kereste, figyelte és ismertette a pintyfélék e páratlan képességű dalosának természetrajzi adatait.
A spanyolok, a portugálok, az olaszok, a franciák, a belgák, a hollandusok és az angolok szakmunkái mellett, a mi nézőpontunkból a legszámottevőbbek a német tanulmányok. Az előbbiek - kevés kivétellel - a különleges alakú, vagy minél színpompásabb tollazatú, de lármás, fületsértő, éleshangú díszkanárikat tenyésztik. A németek, az osztrákok, a csehek, a lengyelek és a magyarok a szerényebb külsejű, de kellemes, lágyszólamú madarak tenyésztésére törekszenek.
A vadkanári ismertetését Heinecke, Bolle és mások adatai nyomán írt számtalan kiadványokban csaknem teljesen kimerítették. Mint komoly forrásmunka, legelsősorban Bolle Károly tanulmánya jöhet számításba. A kanárimadár természetrajzi adataival foglalkozó legtöbb szakmunka hiányos, egymásnak ellentmondó és gyakorlati ismeretek hiányának jelét viseli magán.
A jelenkori kutatókra tehát csupán az a feladat vár, hogy a különféle, egymástól lényegesen eltérő forrásmunkák után írt - többé-kevésbbé használható - idegen munkák okszerű felhasználásával, a helyi viszonyokhoz alkalmazkodó olyan szakkönyvet adjanak a tenyésztők kezébe, amely tudományos szakszerűsége mellett, gyakorlati tapasztalatok alapján íródott és a laikus kanárikedvelők is megértik.
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal