A Jelenkor indulása

Előszó

Nem akartam szerkesztő lenni. Talán más is így van: akit a magyar irodalom jeles szerkesztő-egyéniségének ismerünk, Kazinczy, Osvát Ernő, Várkonyi Nándor valószínű hasonlóképpen eleinte nem arra készült, hogy valamely folyóirat élén álljon, az irodalom organizátora legyen. Verseket, novellákat szerettem volna írni, kamaszkori igényem nem volt kisebb, mint hogy legalább Nobel-díjas író legyek. Az élet, a körülmények, az önismeret fokozatosan döbbentett rá korlátaimra, határaimra, adottságaim természetére. Valamiféle indítást hazulról hoztam. Anyám gyakran mesélte, hogy tanítónő szeretett volna lenni, de cipész édesapja, a népes család - négyen voltak lányok testvérek - azt engedte meg, hogy legkisebb lány létére először ment férjhez egy katonaviselt, az első világháborút végigharcolt, a vasútnál szolgáló fiatalemberhez, s megmaradt irodalomszeretete, még kilencvenéves korában is szívesen olvasott. Apám fiatalon verseket írt, a román fronton naplót vezetett, s később a vasutas szakszervezeti lapban megjelent néhány tárcája. De amikor iskolás korba kerültem, már csak emlékeinek élt: egy-egy vasárnap előkereste valamelyik régi kéziratát, maga mellé ültetett, és végig kellett hallgatnom fölolvasását. Elemi iskolás koromban magam is megpróbáltam verset írni. A nagykanizsai Vécsey utcai elemi népiskolában a hittant Páter Horváth Adorján ferencrendi szerzetes tanította. Az órákon egy diákújságot osztott szét, az volt a címe: Szent Antal Ifjúsága. Ide küldtem el verseimet. A következő számban a szerkesztői üzenetek között kaptam választ. „Tibikém, tudsz te írni ennél jobbat is." Nem voltak jó jósok. Korán abbahagytam a versírást. Makacs voltam. Ha jót nem tudok írni, jobbat miért írjak? A középiskolában egy-egy jobban sikerült magyar dolgozat, egy-egy szabadon választott téma kidolgozása, egy-egy tanári dicséret sejtette, hogy más tárgyakkal szemben az irodalomhoz van nagyobb érzékem. Az én nemzedékem ifjúságának nagy élménye a második világháború volt. Vissza