Előszó
Az északi sarkvidéken több ezer méter mély tenger borítja a Föld szilárd kérgét. Ez a tenger az év legnagyobb részében keményen befagyott. A jég hátán nem könnyű megkeresni azt a pontot, amely éppen a Föld sarka, vagy pólusa. Csak a csillagok segítségével lehet megállapítanunk, hogy az északi sarkon vagyunk, de az sem könnyű feladat. Hogy néhány méternyi pontossággal megjelölhessük, ahhoz hosszú, finom észleletsorozatra volna szükségünk, nehéz, komplikált műszerekkel, amelyeket a jég hátán nem is lehet felállítani. Aztán az a jégpáncél még a legkeményebb hidegben is lassú mozgásban van, azért csak egy pillanatot tölthetnénk pontosan a sarkon.
De hisz nem látnánk ott semmi különöset, olyant, ami néhány kilométerre a sarktól ne volna ugyanaz. Sőt a tünemények legnagyobb része, szabad szemmel tekintve, még 100 km. távolságra a sarktól is ugyanannak látszanék...
A sarkon álló ember március 21.-én a Napot éppen a láthatáron látná, egész nap. Nem emelkednék az se feljebb, se lejjebb, csak mint valami fáradt, lomha, sápadt fényű tűzgömb gördülne köröskörül a láthatáron.
Nem is tudnánk megmondani, hogy merre van észak, merre dél, merre kelet, merre nyugat. A Sark-csillag éppen a fejünk felett ragyog, nem mondja meg, merre van észak. A Nap egész nap ott hömpölyög, majdnem pontosan ugyanabban a magasságban, nem mutatja meg a delet. A csillagok egész pontosan ugyanabban a magasságban maradnak egész nap, azok sem mondanak semmit. Itt tehát nincsenek világtájak. Csakugyan nincsenek. Akármerre induljunk el, mindig dél felé indulunk...
Vissza