Előszó
Kedves diákok, szülők, kedves kollégák, kedves olvasóink!
A kövek, iskolánk 120 éves kövei, valóban nem fecsegnek, ezért sajnos sok mindenről nem tudunk, amit pedig elárulhatnának nekünk. Mi...
Tovább
Előszó
Kedves diákok, szülők, kedves kollégák, kedves olvasóink!
A kövek, iskolánk 120 éves kövei, valóban nem fecsegnek, ezért sajnos sok mindenről nem tudunk, amit pedig elárulhatnának nekünk. Mi azonban, akik átéltük - ha nem is a 120 esztendőt, de azért abból több évtizedet -, sok mindenről tudunk, és sok mindenre emlékezünk. Én például arra, hogy 30 évvel ezelőtt nem is ebben az épületben kaptam a megbízást, hogy vezessem az iskolát, hanem a Jurányi utcában, ahol három éven át délutáni vendégek voltunk, annak minden kényelmetlenségével. A Ponty utcát ugyanis, mármint az iskolát, éppen átépítették. Szerencsére.
Talán nem felesleges még néhány személyes mozzanatra utalnom, hiszen most döbbentem rá, hogy a 120 évnek nem kevesebb, mint egynegyedében a teljes vezetői felelősség rám hárult, annak minden esztendejében, néha minden percében. Szerencsére átépítették a Hunfalvyt, írtam az előbb. Hiszen amikor először beléptem az épületbe, nemrég diplomázott tanárként, s valamelyik diák utánam ciccegett a folyosón, mert azt hitte egy új tanuló vagyok, s ugyanezen ok miatt egy idős kolléganő ki akart zavarni a tanáriból, a tantermekben még olajos padló várta az osztályokat, télen füstölgő cserépkályhákkal tüzeltek, amelyekhez az alagsorból csigán húzták fel a szenet. Ebből az alagsori széntárolóból lett az átépítés után az iskolai klub.
Vissza