A helytartók gyávasága

Előszó

Mindezeket a költeményeket, melyek e kötetben vannak, Garai István az igen csak változó időkben keletkezett alkotásaiból gyűjtötte össze: az első ugyanis 1953-ban, az utolsó 1994- ben keletkezett. Ugyanakkor a lélek izzása és a Múzsák fuvallata van bennük. A költő, aki maga is elszánt szívvel börtönbüntetést szenvedett korábban a szabadságért, e verseiben a sok keservet és bűnt - amelyek kiváltképpen a hatalmaskodó zsarnokságból, meghasonlásból, különféle közelharcokból és más kegyetlen és gyáva gaztettekből kifolyólag léteztek - szatírikusan és erőteljesen mutatja be.
Az elvadult idők lánggal égő korholójaként mutatkozik be tehát Garai István, aki ezt mintegy kötelességének és szolgálatának fogja fel, hogy polgártársait és minden embert a gyávaságból felrázzon és jobbra serkentsen. Eme vészthozó idők közepén is a költő reményét és hűségét valójában szíve rejtekén szüntelenül megőrzi: az átélt időknek ugyanis nem reménytelen szemlélője, hanem a jövendőnek előhírnöke, mintegy prófétája. Figyeljetek csak arra, amit önmaga egyik költeményében - melynek címe: "Sötét szemű kis unokámmal" - magáról írt: "Nem is volt soha hitevesztett".
Mindez úgy tűnik fel nekem, hogy ez a költőre illő legméltányosabb meghatározás.
Ez a hűség ugyanis lelkében különféleképpen jelentkezik: hűség a családhoz, barátokhoz, honfitársaihoz és a magyar hazához - noha nagy veszélyben volt és van még hűség a baráti Franciaországhoz (noha mi franciák méltatlanoknak látszunk az ily nagy megbecsülésre), hűség az egész egyesült Európa iránt-s végül hűség az Istenhez, aki segítségét reméli, hogy hazája sorsa majd jobbra fordul. Nem akarom hosszadalmas előszóval feltartóztatni az olvasók hozzáértő készségét, akik - ahogy e költemények mutatják - maguk is megérzik, hogy Garai István mind magyar, mind latin vonatkozásban isteni hevülettel és szenvedéllyel megáldott nagy költő. Vissza