A hegyek hercegnője

Előszó

Részlet:

Kovázd úrnak, a baranyai földek dúsgazdag ispánjának és földesurának földvára előtt erős kürtszó harsogott egy koratavaszi reggelen.
Alacsony, aprótestű, de roppant fürgemozgású, barnaszőrű ló nyerítezett a vidáman dudorászó, méhek és bogarak zsongásától terhes tavaszi levegőben. Lovasa előredűlve, csaknem ráfeküdt a kicsiny állat hátára, erősen belemarkolva fényes, fekete sörényébe. Hangosan ziháll a fáradtságtól s homlokáról ugyancsak csurgott a veríték. De a kis ló még egyre tovább futott volna. Viháncolva toporzékolt, fejét fel-felhányta, hogy a sörényébe font gyöngyös csótárok csilingelni kezdtek. Két lábává a sáncárok magas töltését kaparta s hátra-hátrakapott, mintha mondta volna: Gyerünk tovább, kis gazdám, repüljünk, repüljünk, akár föl a kéklő hegyekig...
A lovas azonban dühösen csikorgott.
- Mit késlekednek odabe?! Süketek talán? Urat tülköltem pedig! Merhogy...
Azzal fölemelkedett a ló hátán. Sovány, erősen barna fiatalarcú vitéz volt. Két szeme apró, de élénk és tüzes. Szájáról két oldalt hegyes bajusz csüngött alá. Ahogy hirtelen odakapott fövegéhez, hogy letörölje a verítékcsöppeket, látszott, hogy feje tar, kopaszra nyírott. Megtörülközött, majd mégegyszer előkapta nyakában csüngő kürtjét, mely fekete-fehér tehénszarv volt. Újból erősen belefújt. De most már dühösen, acsarkodva és kíméletlenül.
- Ezt még a halottak is meghallják, a főd alatt! - gondolta elégedetten, amikor félbenhagyta. Ha eddig aludtak is, most nyilván tudják, hogy Kovázd úr küldött haza! Vissza