A hegyek fia

Előszó

Részlet a könyvből:

Csöndes, fagyos éjszaka a Pamir hegységben. A hóval és jégpáncéllal borított, megközelíthetetlen hegyek félelmetesen magaslanak ki a felhők fölött. Egyik magasabban, mint a másik. Szikráznak a csillagok. A szakadék szélén egy kiugró sziklán, alig láthatóan öt hófödte kibitka áll. A legnagyobb lapos földkunyhó tetején, leopárdbőrön kuporogva, lábait maga alá húzva ül Iszkander akszakal. Az öreg mozdulatlanul néz maga elé, meleg hermelin tulupjába burkolózva. Mellette hatalmas farkaskutya fekszik. Az akszakal mereven bámulja a kéklő hegyeket. Csend...
A hegyekben hirtelen megcsikordult valami. A kutya felrezzent, fülelni kezdett. Az akszakal figyelmesen hallgatózott. Fáradt teste megborzongott. Nem a hidegtől, a félelemtől. Csak nem a végzet keze ez?... Vajjon érdemes volt egész életében harcolni azért, hogy a törzs feje legyen? Volt-e valami értelme ilyen sokáig élni? Iszkandernek úgy tűnt, hogy kettős életet élt. Csak az olyan leányka, mint a tizenötéves Zejneb, aki még nem szenvedett a gonosz szellemek akaratossága miatt, gondolhatja, hogy még örömök várnak rá az életben. Csak az olyan ravasz és szerencsés vadász, mint Dzsura, számíthatja az átélt évet egy évnek az életéből. Mit tudnak azok? Mit láttak ők azalatt a néhány év alatt, amit itt a hegyekben töltöttek? Tizenkét embert a kislakban, meg a szófukar kínai kereskedőt a vezetővel, akkor, amikor megnyílt a keleti hegyszoros... Vissza