A Hatvanyak emlékezete

Előszó

32 éves a múzeumunk, és annak is már több mint 25 éve, hogy hivatalosan is Hatvany Lajos nevét viseljük. S bár több minden történt az elmúlt évtizedekben, ez a tudományos konferencia, ha úgy tetszik, Hatvany-emlékülés csak most állt össze, s ez jól mutatja, adósságtörlesztésről van szó, a nevünkben is felvállalt célok ha megkésett, de annál lelkesebb teljesítéséről.
Az elmúlt kilenc évben sok kellemetlen pillanatot okozott nekem, hogy az ország távoli pontjáról érkezők, külföldiek, budapestiek azért utaztak ide hozzánk, hogy a Hatvany-hagyatékot lássák, hogy az egyébként is népszerű Lesznai-gyűjteményt élvezhessék, Czóbel vagy Szmrecsányi anyagát, Gergely Tibor képeit, Hatvany Lajos bronzszobrát Nyilván egy Hatvany Lajosról elnevezett múzeumban ezek vannak a fő helyen, a kiállítás gerincében, de lehet, hogy már a bejáratnál vagy az aulában szembe jönnek velünk. Nos, ezek az érdeklődők legtöbbször csalódottan távoztak. Ez ügyben is előrelépés történt azonban az idén. A Hatvanyak idején Kaszinó volt az az épület, melyet ez év nyarától, most már társbérlő nélkül, birtokol a hatvani múzeum. Ha az épület műszaki felújítása beindul, viszonylag rövid idő alatt igyekszünk majdani állandó kiállításainkkal ezen hiányosságainkat pótolni. De addig is, most is időszakos kiállításokkal, könyvekkel és ezzel a konferenciával adózunk névadónk emlékének.
A Hatvany-Deutschok meghatározták e városnak a mindennapjait, fejlődését 1867- től 1945-ig. Ezekben az években került föl a település a térképekre képletesen és fizikálisan is, s ha készült volna valamiféle művészeti atlasz, azon a nagyobb, a rangosabb, a fontosabb települések között találtuk volna az akkor még csak nagyközséget. Közép-Európa cukorközpontja volt itt, Heves megye legnagyobb gyára, mely direkt módon 1000-1200 dolgozó, azaz körülbelül 5000 ember megélhetését biztosította, de a cukorrépa-termesztés, a mezőgazdasági termékek felvevőpiaca, az élénk kereskedelem és vasúti szállítás, konzervgyári kezdemény, majorságok révén nagyjából 10 000 embernek adtak a Hatvanyak kenyeret. Méltatlan és számunkra szégyenletes módon távoztak körünkből. A „szerencsésebbek" elmenekültek, a többieket meggyilkolták. Higgyék el, emléküket mind a mai napig az egész város gyászolja!
Talán ezért is külön öröm, hogy több leszármazott is a körünkben tartózkodik. Nem tudjuk, hogy milyen érzés lehet egykori kastélyukba visszajönni. A fiatalabbaknak talán csak érdekesség, de az idősebbek a gyermekkorukat élik újra, meg a meghurcoltatásuk emlékét Mi, hatvaniak, nem akarunk rossz emlékek lenni! Ha jönni esetleg fenntartásokkal, félelmekkel érkeztek is, mi mindannyian tompítani, felejtetni szeretnénk ezt az érzést. Köszönöm nekik, hogy eljöttek, s feléjük fordulva szeretném azt mondani, nem „szalmaláng" a részünkről a mostani felbuzdulás. Vissza