Előszó
Az idő úgy gomolygott állandóan körülte, mint
a felhő vagy a köd, beburkolta, s elválasztotta
mindentől, a magányba lökte. Az esztendők és a
századok, amelyek csak most rendeződtek egymás...
Tovább
Előszó
Az idő úgy gomolygott állandóan körülte, mint
a felhő vagy a köd, beburkolta, s elválasztotta
mindentől, a magányba lökte. Az esztendők és a
századok, amelyek csak most rendeződtek egymás
mellé, csak most álltak össze, mintha itt bukkantak volna fel, előtte, összehúzta magát, összefont
kezeire bámult hangtalanul, elhagyatottan, üresen,
s tompán üvöltött magában. Arca csaknem kifejezéstelenné. együgyűvé vált.
Benyitott a szobába, /leült a padra, és előregörnyedve. mintha valami rettenetesen mardosta volna
a bensőjét, ujjával felírta nevét a padra, de maga
se ismert rá. Ó, ha most mindjárt meghalhatna!
De a halál oly messze volt tőle: szenvedése örökkévalónak, mitológiai erejűnek tűnt.
Ugyanott a szobában mások 'beszélgettek. Túl
hangosan, mohón, hogy elnémítsák szenvedésüket
és az övét is. Egy ember idősebb nőt tartott szóval:
- Mikor Párizsban diákoskodtam - mondta,
s úgy hajolt az asszony füléhez, hogy azért állandóan szembenézett vele. Őszes volt és ösztövér.
- Ugyan, úgyse hiszek magának.
- De ha mondom!
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal