A háromszáz éves pesti papnövelde

Előszó

Aki a papnevelő intézetek kapuját becsukja maga mögött, annak arra kell gondolnia, hogy olyan szentély falai közé került, ahol az örökmécses lángja jelképezi Krisztus Urunk titokzatos jelenlétének állandó hódolatát. Ez a kis olajtáplálta lángocska ugyanis azt villogtatja, hogy ez a ház „az Isten háza", ahol nevelő önfegyelem, imádkozás és áldozatbemutatás mellett életerőre és szent lélekszolgálatra edződik az Isten választottjainak csapata. A papnevelő intézetek gondozva gondozott mécsesét ugyanolyan szerető lélekkel kezelik az áldott lelkű leviták, aminővel ápolgatják az „élő életmécsesek" lelkét a főpásztori küldetéssel dolgozó léleknevelő elöljárók. „Ti vagytok a világ világossága." (Mt. 5, 14.) Ezeknek a nagy értékeknek kidolgozásában eszközzé alázkodik a tudomány, a művészet, az önfegyelem, a világtól való visszahúzódás és tulajdonképen döntően lendítő erő az isteni kegyelem, melynek bőséges csordulásáért naponta száll az egekbe százak imája... Ez a csodálatos meglátás magyarázza, hogy Egyház és állam, szülő és egyszerű hívő bőségesen adja áldozatait, hogy csendes falak között otthont adjon a jövendő papi nemzedéknek. Bőkezűségében elfeledi saját fényeit és aranyat, ezüstöt nem kímélve, tudományt és művészetet sorompóba állítva, bőségesen szórja kincseit a papnevelő intézetek szent csarnokába. Mindezt pedig azért, mert jól tudja, hogy a csendes otthon lélekkivirágzásra hangolja a levitát, a bőségesen ömlesztett tudás a lélek horizontját szélesíti, a művészet kincse pedig az emelkedettség lelkiségét ihleti és fokozza. Nem képzelhető ugyanis, hogy hatás nélkül maradna a vajfinom lelkű ifjú életében az a sok leheletszerű érintés, ami a szép megtestesült alakjából vetítődött a lelkére. Telített tehát a nép jövendő papja a tudás kincsével, finoman hangolt a művészet remekeinek ihlető hatása alatt, egek felé ívelő, sőt másokat is arra indító a kegyelem isteni csordulása miatt. A mi drága intézetünket 300 évvel ezelőtt tervezték meg az Egyháznak nagyjai, majd a történelem zivataros és derűs napjait változatos módosításokkal átélve, az 1944-45-ös ostromév alatt majdnem földig lerombolva, a „romházak" kategóriájába süllyedt. De hála a Mindenható kegyelmének, újjáépítve, átadható szent céljainak megvalósítóra. De ne felejtsük soha: Az oltár örökmécsese a háborús idők vérzivatara alatt is lobogott... Annak pedig még jobban örüljünk, hogy az „élő életmécsesek" még a halál aratásának szörnyűségei között is világítottak ... Istennek és szenvedő híveknek. Vissza