A három testőr I-IV.

Előszó

Részlet a könyvből:

Idősb Dumas Sándor

Korunk egy nagy újjászületésnek tanúja, az idősebb Dumas Sándor újjászületésének. Ez a szellemóriás, mert minden könnyedsége és könnyelműsége, a szemére vetett pongyolaság és felületesség ellenére is óriás volt, ismét odakerült a milliók érdeklődésének kellős közepébe, ahonnan újabb irodalmi divatok csak igen rövid időkre szoríthatták le.
Az elbeszélő műfaj a tizenkilencedik század közepén való csodálatos kifejlődése után lassankint mellékutakra tért, a regény lemondott életeleméről, a romantikáról és szinte tudományos pszichoanalízisbe, naturalisztikus durva ábrázolásba és aprólékos részletezésbe merült el. Az egymást követő nemzedékek mindegyike újabb és újabb, eredetibb akart lenni az elődöknél és a mellékutak útvesztőjében, a mindenáron újszerűséget kereső tudálékosságban elveszett az elbeszélő irodalom fajtájának, elsősorban a regénynek lényege, életeleme: a mese. A mese, amely jelenti a folyton tovahaladó történést, a fordulatosságot, esetleg kalandosságot, ezzel az érdekességet, a szórakoztatást anélkül, hogy ez az emberi és erkölcsi okulását kizárná. A legelbeszélőbb regény is, amely híjjával van a hosszas leírásoknak, a túlzottan részletező lélekboncolásoknak, szolgálhat és szolgál is élettanulságokkal és minden történésben, még a valószerűtlennek látszóban is meg van a valóság lehetősége, mert az életben, a természetben minden lehetséges. Aminthogy az igazi nagy elbeszélőknek éppen abban állott a művészete, hogy azt a magasabb történeti, jellemrajzi, lélektani vagy életigazság-tartalmát, amelyet egy irodalmi műtől elvárunk, bele tudták vinni alkotásaikba, anélkül, hogy a meseszövés rovására fárasztókká lettek volna. Ebben az értelemben Dumas Sándor, az idősebbik, valóban a legnagyobbak közül való. Vissza