A három Morvay

Előszó

Részlet a könyvből:

Bent éppen pezsgőt bontott valaki és kint az oszlopos tornácon a fiú összerezzent. Szeme alatt mély, fekete karikákkal és arcán valami névtelen szomorúsággal ott állott nekitámaszkodva az egyik oszlopnak, s míg zúgó fejjel hallgatta a cigányos dáridó kiszűremlő, zavaros lármáját, tekintete messze kalandozott a hajnali szürkületbe.
Az éjszaka titokzatos sötétjéből lassan, nesztelenül közeledett a hajnal, amit az álom kábulata után ember, állat reménykedve, félve, rettegve, örömmel, megalázottan vagy felemelkedve, eltiporva vagy új erővel, magabízóan vagy hitehagyottan, imára kulcsolt kézzel vagy átkozódva, egyaránt vár. Várja az új csodát, vagy újabb bajokat, könnyebbségét az életnek vagy elviselhetetlen terhét, de valamit, ami új, ami más, mint a tegnap, ami újra kezdődik minden nappal, de kell!! de jó, hogy jön, mert így rendeltetett.
A cigány tusst húzott. A fiú pár pillanatig hallgatódzott. Keze ökölbe szorult. Szépmetszésű arcára nem illett a komorság és düh, ami most elöntötte. Megindult kifelé. Már a kilincsen volt a keze, mikor az ajtó kinyilt.
Szép, karcsú asszony állott az ajtóban. Haján itt-ott átcsillantak az ősz hajszálak, de senki sem mondta volna, hogy négy felnőtt gyermeke van és nagyobbik fia ma tartja esküvőjét. Szemei vörösek voltak, talán az éjszakázástól, de lehet, hogy a sírástól. Morvay Lászlóné meglepetten nézett a felindult fiúra.
- Károlykám, mi van veled? Mit keresel itt? Észre sem vettem, mikor kijöttél. - Csak most látta, hogy a fiú átöltözött. - Vagy ki akarsz lovagolni? Csak nem mégy most el, mikor egész éjjel nem aludtál ? Eredj, feküdj le, kedves! - simította meg a fiú arcát. Vissza