A hanglejtés jelzése a magyarban

Előszó

Részlet:
A hangjelzés jelzése a magyarban
Az írás elérve fejlődésének hangírás fokozatát, máris jelölni kezdte a hangtulajdonságok közül az erősséget és tartamot elsősorban a görögben. FEl kell tenni, sőt bizonyosságnak is tekinthető, hogy a görög intenzitás- (hangsúly-) jelek a hangmagasság változásait is jelölték. De hogy e két hangtulajdonság milyen arányban osztozkodott a közös ékezeteken, a magánhangzók fölé rakott egyugyanazon, kissé jobbra vagy balra dűlő vesszőt mikor helyes inkább a hangerő vagy a hangmagasság kifejezőjének tekintenünk, vagy a két tulajdonságnak a görög élőbeszédben elválaszthatatlan egybeolvadását szemlélhetjük a jeleken keresztül, azt megnyugtató módon eldönteni soha nem tudjuk már.
A klasszikus műveltség széthullása után az írással szemben támasztott igények is szerényebbé váltak. Valamennyi rangot a görög fejlettséget megközelítő, de el nem érő latin tartott fenn. A hangtulajdonságokat a kialakuló új nemzeti nyelvek írása írásbeliségük kezdetekor jobbára nem vagy nem következetesen jelölte, de a tartam jeleit - nyilván főleg nyelvi okokból - később használni kezdték. A tartamjeleket eleinte a legtöbb nemzeti írásban legtöbbnyire a már meglévő betűk kombinációi szolgáltatták, olvasatukat a hagyomány szerint alakuló ejtési szabályok biztosították. A hangerő (hangsúly) jelölésének igénye és régi görög jelei viszont csak az elméleti művekben, verstanokban stb. tűntek föl újra. Vissza