A halászok éneke

Előszó

Valaki énekelt a folyón!... Hangja végigszárnyalt a hullámokon, ráterült a környező partokra, megremegtette a füzeseket, átzengett a szigetek nádasain. Kemény, ércesen kemény volt ez a hang, olykor ellágyult, halk lett, mint a patakcsobogás. Igen, valaki énekelt a folyón, közben belekurjantott a sötétségbe, mintha mulatott volna a saját hangja mellett. Éjszaka volt egyébként, felhős éjszaka és ha felbukkant a hold, fénye ráterült a vízre, a néma partvidékre, a kóbor emberek, éber parti tanyások egy csónakot láttak a folyó közepén. Keskeny, fekete csíkot, felemelkedő evezőket, melyek csillogtak a fényben és egy ember körvonalát, egy emberét, aki énekelve haladt ezen az éjszakán, nótaszóval Dél felé... Ó, micsoda hangja volt, Teremtőm ! Szebbet, tisztábbat sohase hallottak erre és az éjszakában alvó part, néma csőszházak, aprócska tanyák, halászházikók megelevenedtek.
- Te - ébredt fel az asszony és megrázta az urát, meg a gyerekeket - halljátok!
És álom a szemükben, terhes kábulat a lelkükön, úgy meredtek bele a sötétségbe és figyeltek a folyam felé, ahonnan nótaszó közeledett, majd odaért... s tovább haladt.
- Ó, Istenem - sóhajtott az asszony. - Lehet, hogy álmodunk!
- Lehet - bólintottak a többiek, nehézkes férfi, apró gyerekek.
- Lehet, hogy álmodunk.
S odaálltak az ablakhoz, testük összesimult, meleg testek, asszonyé, férfié, gyerekeké, álomban elizzadt testeké, összezsúfolva az ablaknál, hogy jobban hallják az éneket és lássák, ki énekel ezen a hűvös, szinte fagybaforduló áprilisi éjszakán. Álltak és vacogtak a beáramló hidegben, a nedves, vertföldpadozaton, valami szent, átszellemült gyönyörűségben, álom utáni alomkábulatban, csillogó szemekkel, fel-feltörő kacagással, kiáltással:
- De szép . . . mint a mesékben ... de szép!
Igen, a folyam közepén csónak, evezőiről a hold fényében lepergő vízcseppek, mind megannyi gyöngy, gyémántdarab és a csónakban egy ember, daloló ember, aki délnek haladt ezen az éjszakán. Valami nótát énekelt, errefelé ismeretlen ritmusú, csodálatosan szép dalt s hiába minden erőlködés, kimeredt fülek, pszt, csöndesen maradjatok, nem lehetett egyetlen szavát sem kivenni. No igen, a folyamközép messze van és az ismeretlen férfi muzsikája végigterült a vizén, a parton, talán az égbolton is és kikoptak belőle a szavak... Vissza