A halálra ítélt zászlóalj

Előszó

A szovjet hadsereg, az árállt román haderő közreműködésével, 1944. szeptember 23-án két helyen is átlépte a trianoni magyar határt (Csanádpalota, Battonya). A magyar 2. hadsereg rövid, elkeseredett csatákban (Arad, Torda) vereséget szenvedett.
Ugyanekkor azonban a Csíki-havasokban, a Gyimesi-szorosban és környékén még tartja magát és védi az ősi határt a 32. hegyi határvadász zászlóaljhoz tartozó harccsoport Sebő Ödön főhadnagy parancsnoksága alatt. Oly sikeresen harcolt, hogy a szovjet parancsnokság nagy erőket sejtett Gyimesbükk környékén, s ezért dél felől, kerülővel folytatta támadását. Így nyomulhattak Temesvár környékére, elérvén szeptember 23-án Battonyát.
Szeptember végén, miután az ellenséges erők már messze a hátukban jártak, harcolva törtek ki a bekerítésből, és vonultak északra Nyíregyháza irányában. Feladatuk utóvédként az volt, hogy lassítsák az előrenyomuló ellenség mozgását és biztosítsák a főerők zavartalan visszavonulását.
Csellengő csapatuktól akaratukon kívül elmaradt katonák, sebesültek, falvak menekülő lakosai csatlakoztak a biztonságot nyújtó, fegyelmezett zászlóaljhoz. Ehhez képest lehangoló a "Magyarország történeti kronológiája" című akadémiai kiadvány kijelentése: "Szeptember közepén a honvédség megkezdi a Székelyföld kiürítését. Mintegy háromszázezer embert kényszerítenek lakóhelye elhagyására." Mintha nem is harcoltak volna a honvédek, mintha a lakosság nem az oroszok elől menekült volna, hanem a magyar katonák hurcolták volna őket magukkal. Ezért is fontos és jelentős Sebő Ödön könyve. Mind a szó erkölcsi, mind tudományos-hadtörténeti értelmében. Erkölcsi értelemben azért, mert cáfolja az idézett sanda, "tudományos" kijelentést. Hadtörténeti értelemben pedig azért, mert ezekről az eseményekről, Csík megye és a határ védelméről dokumentumok, okmányok híján alig esik szó a második világháború történetét feldolgozó könyvekben. Vissza