A halál havában

Előszó

Részlet:
"A sziklapárkány árnyéka messze előrevetült a látóhatár felé süllyedő hold rőt fényében. Rőten lobogtak a lángok is, melyeket a párkány alatt felhalmozott fahasábok tápláltak. E hasábok - akár a férfiak, akik a tüzet körülülték - majd' félezer mérföldet tettek meg, míg a világ lüktető szívéből ide, a Sheral-hegység és a kereskedő hercegségek közt hullámzó homoktenger nevesincs öblébe értek.
A hasábok öszvérháton zötykölődtek, a férfiakat gebék hordozták - tudták ezt ők maguk is, de nyomban kést húztak volna, ha hátasaikat bárki e névvel illeti. Az Erionban vásárolt málhások kétharmada mostanra elhullott, az élelmiszertartalék megfogyatkozott, és itt, a párkány oltalmában, a sorsdöntő napot megelőző éjszakán a tűzrevaló is befejezte útját.
Ahogy a sivatagi égbolt aranya vörösbe olvadt, majd szürkévé fakult, a hőség elviselhető szintre csökkent - Ibara azonban nem lett volna Ibara, ha fertályóránál hosszabb nyugtot hagy prédáinak. Az este hűvös szelet, az éj csikorgó fagyot hozott; a férfiak toldozott-foldozott köpenyükbe burkolóztak, és sandán fürkészték egymást a gyér füstön át.
- A manase - dünnyögte egy forradásos képű alak, aki fiatalabb éveiben jónevű bérgyilkosnak számított a Délvidéken - olyanféle barom, mint a mantikora, csak tán még annál is komiszabb. Volt egy fickó odahaza, kiszolgált szerencsekatona, tudjátok... no, az olyast közelről látta, mint tik most engemet. Húsz éve múlt, de a képe még mindég lúdbőrzött, ahogy beszélt róla. Neki karját tépte a dög, de a kapitánya még rosszabbul járt. - A délvidéki bal mutatóujja lassan vándorolt az ábrázatát éktelenítő sebhelyen. - Mert, lássátok, akkoron épp kicsinyei voltak a manasénak, és hát a kapitányt. ..
- Kránra! - csattant egy éles hang. - Hazug a májad, hergoli fatytyú, és hazug a fajtád is!" Vissza