A hadifogoly

Előszó

Részlet a könyvből:

Az asszony mély zsebeibe süllyesztette kezeit, s reménytelen tehetetlenséggel nézte a százötven holdas táblát, amelyben a Rába gátat szakított hullámai csak itt-ott hagytak egy-egy marékkal az őszi vetésből. A nagy darab enyhén lapályos föld, amely évtizedek óta embermagas kalászokat ringatott, vagy 250-300 métermázsa cukorrépát adott holdanként, a Széchy-birtok egyik legértékesebb része volt. Most úgy feküdt a meleg, párás tavaszi napsütésben, mint egy lecsapolt halastó. A sűrű, sárga kátyúban, amelyet a víz ereje hordott a fekete humusz fölé, itt-ott karvastagságú és száz meg száz kisebb-nagyobb hal csillogó, oszló teteme feküdt, a jó ég tudja honnan kitépett növények, ágak, gerendák, deszkadarabok, rongyok, kosárfenekek között.
A víz már napok előtt eltakarodott a földről, s újra tiszta, kissé sárgás színében, mint ezüstszalag futott a friss pompában zöldelő bokros partok között, de a lapály még most is olyan volt, mintha alúlról titkos vizek gátolták volna kiszáradását. Még mindig nem lehetett rajta megkezdeni a munkát. Még mindig süppedt, s az apró gyerekek, akik a deszka és egyéb hulladékot szedték össze rajta, még mindig derékig iszaposan kecmeregtek ki belőle.
Ezért volt reménytelen az asszony. Az idő már jól bent járt a márciusban, a tavaszi mag már mindenhol csírába, vékony szárba szökkent, s ez a tábla, ez a legszebb, leggazdagabb termésű, ez, amely minden évben majd egy kis vagyont hozott, még mindig üresen áll a kimosott őszi búza után. Vissza