Előszó
Részlet a könyvből:
"Négyen ültek a kiskonyhában az asztalnál. A férfi, a férfi felesége, meg a férfi feleségének a szülei. Mert oda költöztek, a felesége szüleihez, mikor megházasodtak. Más lehetőség nem volt. Pénzt nem kaptak senkitől. Házat nem örököltek a nagyszülőktől, mert abban már a szülők laktak. A férfi feleségének az apja meg mondta a férfinak, hogy gyertek ide, elfértek, ott van az első két szoba, abban bőven. Mindkettő a tiétek lehet, mi meg a mamával - így mondta, utalva a feleségére - meghúzzuk magunkat a hátsóban.
Éppen bort ittak, a fiatal férfi csodálkozott, hogy az öregebb férfi miért nem dől le a székről, hisz neki úgy tűnt, sokkal többet ivott, s megelőzőleg még pálinkát is. Már régen le kéne zuhannia onnét, vagy zavarosan beszélnie legalább, amin akár nevetni is lehetne, hogy nem tud egy olyan mondatot sem kimondani, hogy tölts még a poharamba, hanem úgy ejti ki a szavakat, mintha a szájával péppé darálná, s ezt az értelmezhetetlen hangpépet köpi a levegőbe. majd végül remegő kezével a demizsonra mutat, utána pedig a poharára. De nem.
Ennyire bírja - ezt gondolta a fiatal férfi -, jobban, mint én. Innéttől örökösen arra kell figyelnem, hogy mennyit iszok. Nem ihatok csak úgy kedvemre. Még erre a dologra is figyelnem kell, pedig ez pont azért van az embernek, hogy ne figyeljen semmire. Ez a kikapcsolódás, épp a figyelem elvesztése, de azt mégsem engedheti meg magának egy fiatal férfi, hogy beessen az asztal alá, az öreg meg röhögjön rajta, és közben azt olvassa a földön heverő fejére, hogy hiába vagy huszonöt, gyerek, annyit sem érsz, mint én, egy nagy nulla vagy, s hogy ez is azt bizonyítja, egyre rosszabb nemzedékek következnek, s tulajdonképpen nem is érti, hogyhogy nem halt ki még a föld, hogyhogy még születnek emberek."
Vissza