Előszó
A vonós hangszerek kb. 350 éve vannak meg mai alakjukban. A XVI. század vonóshangszerei a különféle violák voltak. Ezeket vagy hangmagasságuk szerint nevezték el (mint discant viola, viola d'alta, viola di tenore és basso di viola), vagy pedig aszerint, amint azokat tartották (viola di braccio, viola da gamba). Számuk a XVI. század második felében jelentékenyen megszaporodott, hogy idővel a ma is használatos négyben állapodjon meg. Ezek: a violino = kis viola, a mélyebb hangú viola di bracc (innen a brácsa elnevezés), a basszusnak használt violone (a nagybőgő, gordon) és a tenorhangú violoncello, ami annyit jelent, hogy kis violon, kisbőgő. A cello szót tehát csak kicsinyítő képző = "csak".
A gordonkának közvetlen elődje a viola da gamba volt. Ez kisebb volt, mint a gordonka, alakja pedig a mai nagybőgőre emlékeztet. Öt-hat húrja volt, melyek egy csaknem egyenesre faragott nyergen ültek. Az egyenes élű lábra, nyeregre azért volt szükség, mert a hangszeren az akkor divatos többszólamú muzsikát kellett megszólaltatni, és ez csak úgy volt lehetséges, ha a vonóval egyidejűleg több húrt is meg lehetett szólaltatni. Erre a gamba (a gamba szó tkp. térdet jelent; viola da gamba "térdhegedű", míg a braccio szó a.m. kar; a viola di braccio tehát olyan violát jelentett, amin a karra fektetve játszottak) alkalmas is volt, de nem lehetett nagy hangon játszani rajta, mert ha kissé erősebben nyomták a húrra a vonót, akkor az a szomszédos húrokat is érintette és megszólaltatta. Amikor tehát a többszólamú kompozíciókat lassanként olyan művek váltották fel, melyekben egy dallam mindig jobban és jobban előtérbe lép, szükségessé vált a viola da gamba helyett is egy olyan hangszer, amelyen egy dallamot nagyobb hangon is lehetett játszani, mint azon. Domborúbbra faragták a nyerget, hogy a vonó erősebb rányomással se érintse a szomszédos húrokat (a többszólamú játék nem volt már fontos!) kevesebb húrt húztak föl, hogy távolabb helyezhessék el azokat egymástól, nagyobbra méretezték az egész hangszert és előttünk állott az új hangszer: a gordonka. Persze eleinte nehezen barátkoztak meg vele azok, akik a gambához szoktak, de lassanként megszokták. Eleinte főleg csak mint basszus-hangszert használták a gordonkát, de a XVIII. század közepe táján már mint szólóhangszer is általánosan elterjedt.
Az új hangszer a mai tökéletességű vonó nélkül nem tudta volna feladatát betölteni. Az évszázadok óta ismert vonó mai tökéletes formáját a francia Tourte-tól nyerte. Addig jóformán változatlan alakban létezett: ív-alakban hajlított nád-, vagy más rugalmas fából nyesett pálca, melyet a két végéhez erősített szőrköteg feszített ilyen ív-alakúvá. Magyar elnevezése a vele végzett műveletet jelzi (vonás!), legtöbb nyelv azonban a vonó eredeti ív-alakjára mutat a Bogén, Bow, Archet, Arco stb. kifejezésekkel, melyek mind ívet jelentenek. Mai alakját a XVI. századtól kezdve fokozatosan vette fel. A XVII. században a szőrözetet már feszíteni és lazítani is tudták, azáltal, hogy a kápára (ne gondoljunk még a mai vonókápára) egy hurkot vagy kis karikát erősítettek, amelyet aztán a vonórúd kápa fölötti végének erre a célra alkalmazott közelebbi vagy távolabbi bevágásaiba akasztottak. Corelli, Vivaldi és kortársaik már ilyen szabályozható feszítésű vonóval játszottak. (Stoeving: The Story of the Violin.) Mai formáját és a csavarral állítható kápaszerkezetet a francia Francois Tourte-tól (1747-1835) kapta a vonó a XVIII. század második felében. Viotti, korának utolérhetetlen tökéletességű hegedűse, "a modern hegedűjáték atyja" (1753-1824) már ilyen vonóval játszott, sőt az első volt, aki a Tourte-vonót használta. Francois Tourte tkp. atyjának már idevágó kísérleteit tökéletesítette. Nincs kizárva, hogy kísérleteiben Viotti is segítette tanácsokkal a csodálatos művészi ösztönnel alkotó vonókészítő mestert, aki egyébként (Stoeving szerint) annyira műveletlen volt, hogy még írni-olvasni sem tudott! Annyi bizonyos, hogy Francois Tourte vonói mind a mai napig felülmúlhatatlanok.
Vissza