A gólyakalifa

Fülszöveg

Kétféle értelemben is első regény A gólyakalifa. Első szerzőjének pályáján: 1913-ban írta Babits Mihály, amikor prózaíróként még csak néhány novellát tudhatott a háta mögött, s első regénye egy irodalmi áramlatnak, a magyar szimbolizmusnak is - s egyben az utolsó. A szimbolizmus, akárcsak a rákövetkező huszadik századi áramlatok többsége, elsősorban lírai kifejezés volt, s bár szimbolista próza Európa-szerte virágzott a századfordulón, ennek jellegzetességeit, a lírai fűtöttséget, a jelképek homályát, az epikus körvonalakat feloldó hangulat-ködöt legfeljebb novellányi terjedelemben viselték el az elbeszélő műfajok. Ha tehát nemcsak A gólykalifa esztétikai értékét, hanem műfajtörténeti érdekességét is nézzük, akkor a világirodalom ritka regényei közé kell sorolnunk.
De hát miért kellene? Miért nem érhetjük be a "lélektani regény" megjelöléssel, amellyel a magyar kritika kezdettől illette, s amelyet a legfrissebb irodalomtörténeti értékelések is elfogadtak? "A gólyakalifa... az első magyar regény, amelynek középponti problémája a tudathasadás" - írja 1967-ben kiadott Babits-könyvében Pók Lajos, s ugyanő idézi Kardos László jellemzését, mely e "lélekkórtani" téma társadalmi megfeleléseit sommázza, azt, hogy "az ábrázolás skizofrén kettős síkja... a magyar polgárság "lidércnyomásos lelkiségére", a szenvedőkre, az alul levőkre szorongással, lelkifurdalással tekintő "művelt úri világra" utal". Vissza