A gettóból jött pápa

Előszó

Papini és Claudel után, sőt melléjük: új nagyság csatlakozott a katolikus irodalom expresszionista élgárdájához, nem mint «izmust», hanem mint természetes kifejezési formát alkalmazva rendkívüli művészetét, amely prózában írt verssorok tündöklő strófáiban szinte a zománc égő és merev színeivel ragyogtatja fel előttünk az Örök Róma tornyait, amint az időtlenségbe nyúlnak s a századok úgy vonulnak át felettük, mint a felhők.
A zománc művészetét emlegettük s valóban: mi másra lehetne gondolni, mint a zománcra, amint alakjai éles és stilizált körvonalakkal s mesés színű fénymezőkkel sugárzanak bágyadt és mély aranyalapba s titokzatosan lebegő arkangyalok közé ágyazottan, gigantikus nagyságban s erővel tornyosulva fel, olyan mozdulatlansággal, amelynek megkövültsége mögött démoni erők igézete feszül. Így pillantjuk meg a Gertrud le Fort asszony roppant legendájának egymásután elénktáruló mozaikszalagjain a kicsiny és vézna VII. Gergelyt, akin összeesik elődeinek bő köntöse, ernyedt szárnyakként hullva túl keskeny vállain, - a hatalmas tusciai gróflányt, - a két Henrik császárt thüringiai dárdák és egyenes lovagi kardok vasból sövénye mögött, - a páncélos öklű római bárókat egymás ellen viaskodva és a pápa ellen dacolva, - a zsidó rabbik hófehér hajuk és szakálluk gyűrűs tekercsei közé font gőgös és nyugodt fejét, - bíborosokat, csatlósokat, zsidókat és csőcseléket s köröttük mindig Rómát, Rómát és Rómát. Vissza