A Fradi New Yorkban

Előszó

Részlet a könyvből: A Manchester United elleni harmadik VVK-mérkőzésünket közvetlenül követő percek hangulatára emlékezem. 2:1-re győztünk, kivertük a kupaküzdelemből az angol bajnokot. Nem szégyellem bevallani, hogy úgy, ahogy voltam, ruhástól ugrottam be a fiúk közé a Népstadion öltözőjének kis medencéjébe, az örömben s a vízben lubickoló játékosok közé. Jóformán még ruhát sem cseréltem, amikor igen kellemetlen hír érkezett - de csak hozzánk, vezetőkhöz, az öltözőbe: a csapat terminus-nehézségei miatt egyetlen mérkőzésen kell eldöntenünk a VVK sorsát a Juventus ellen, méghozzá Torinóban. Keresem a szót, amivel leginkább jellemezhetném a hír nyomában feltoluló érzéseimet: meghökkentem. Igen, igen, de ez kevés. Megdöbbentem. Jó, jó, de ez meg egy kicsit sok, mert azért magunkban éreztük, hogy szép és fontos ez a kupaküzdelem, de a bajnokságot mégsem szoríthatja háttérbe. Szóval a versenynaptár ziláltsága bennünket is nyugtalanított, ha a győzelmek birtokában el is fojtottuk magunkban ezt az érzést. Kétségtelen, hogy az első percekben dühös is voltam. Hogy a csudába ne, hisz már szinte éreztük a kupa ezüstjének simaságát a tenyerünkön, és akkor egyetlen mérkőzésen, idegenben kell érte végül megküzdeni. Úgy éreztem, hogy hazardírozni kényszerül a csapat: egy lapra mindent.
Ilyenfajta érzések kavarogtak bennem. Aztán persze - mint a magunk mesterségében ez mindig történik - lehiggadtam. A játékosoknak nem szóltunk. A nagy mérkőzés feszültsége még alighogy fölengedett bennük, egyesekben esetleg erős lett volna a hír visszahatása. De nem sokáig húztuk a dolgot. Vissza