Előszó
Részlet a könyvből:
"Hát így volnánk!
Pusztai János nehézkesen leült, inkább lehuppant az ülésre.
A pályaudvar csarnoka kifutott az ablak keretéből és kifutott belőle Éva is a kislánnyal.
Még...
Tovább
Előszó
Részlet a könyvből:
"Hát így volnánk!
Pusztai János nehézkesen leült, inkább lehuppant az ülésre.
A pályaudvar csarnoka kifutott az ablak keretéből és kifutott belőle Éva is a kislánnyal.
Még az előbb itt voltak, itt állt az asszony, alig egy méternyire tőle - hogy lefogyott az utóbbi időkben, csak most látta meg, amint ágaskodva, kinyúlva, integetett a vonat után - meg itt volt a kis Eszti is, sírva és nevetve egyszerre. Kócos szőke fürtöcskéi szinte külön integettek búcsút utána. Honnan is szedte a gyerek ezt a szép szőke hajat, amikor ő is, meg Éva is barna, inkább fekete? Egyszerre azok a régi esték jutottak az eszébe, amikor Esztit fürösztötték, kiságyába fektették s utána nevetve kérdezték egymástól, hogy is lehet ilyen aranyszőke a kislányuk? No, mindegy, most már ennek is vége. Ennek is, másnak is...
Vége? Miért is lenne vége? Hiszen nem befejezi, újrakezdi most az életét.
Újrakezdi. A keserves... Elfojtotta magában a mondatot és összekuporodva, könyökét a térdére, homlokát a tenyerébe támasztotta.
Korom és az őszi reggel hideg levegője tört be a nyitott ablakon.
- Most már becsukhatja! - szólt kissé szemtelenül, a könyvéből fenézve, egy fiatal fiú.
Most már igen. Felhúzta az ablakot és visszaült a helyére."
Vissza