A földvár népe

Fülszöveg

Hatvan éven túl az ember már nem érzi szükségét, hogy hódoljon az álszerénység talmi fényűzésének. A földvár népe - jelöltem meg e könyv címét, még akkor, amikor nem is laktam a koraközépkori Szabolcs vármegye székhelyén, azaz Szabolcs községben, ahová akkori, sorrendben a harmadik családommal vetett a sors, menekülvén a fővárosi hetedik kerület slumjének brutális nyomorából. Pontosan tudtam, hogy egy magasrendű szellemi folyamat könyvcímmel is jelzett sodrásának engedek, azt is tudtam, hogy e betagozódás a tőlem telhető legjobb színvonalat követeli meg. Szociográfiai esszéregény - a kacifántosnak tetsző műfaji meghatározás csupán azt kívánja jelezni, hogy az esszéizálás, a regényszerkesztés elemei szinte egyenrangúak a szociográfiai megközelítéssel, s mindezek hátterében még a helytörténetírás feladataival is meg kellett tudnom birkózni.
A felvállalás nagysága konkrétabb értelmezést kíván. 1977-hez kell visszanyúlnom, amikor alkalmam nyílt, hogy Illyés Gyulával a szociográfia műfajáról, a társadalomrajz szerepéről készíthessek terjedelmes interjút. Magától értetődő, hogy A puszták népe című romolhatatlan értékű szociográfiai alkotás megszületése, valahol a 30-as évek közepe tájt, a beszélgetés harmadát, felét uralta. Illyés megjegyezte: a címadásban erősen motiválta őt Roheim Gázának, a freudista műveltségű néprajztudósnak néhány évvel korábban az ausztrál bennszülöttek mindennapjait bemutató korszakos alkotása, A csurunga népe. A közlést akkor én, az informatív tartalmon túl alkotói szerénységnek fogtam fel, s tettem ezt - ma már tudom - a tudatlanság bűnös felületességével. Illyés a maga körmönfont ravaszságával valójában azt akarta tudtomra adni, hogy ő szintén a bennszülöttekről kívánt könyvet írni: a rácegrespusztai gazdasági cselédekről, a gazdagnak és virágzónak tudott Pannónia elesettjeiről.
Amikor a 2000. év első hónapjaiban egyre inkább közeledtem könyvem zárófejezetének megírásához, akkor döbbentem rá magam alázatosságában is méltóságot sugárzó fajtáról. Mint ahogy értük szól a harang is a szentistvánkori népi katedrális végénél megbúvó faállványzaton. Figyelmeztetvén egyúttal a mindenkori gyarmatosítókat: egyszer még eljön az elszámoltatás ideje. Vissza