Előszó
- Természetes, kedves Brian, hogy megtetted, ami tőled telt, - mondta Bannister Coote: - mindennek a gyémántpiac teljes leromlása az oka. De azért... hatezer mérföldes ut a tengeren és semmi eredmény: mégis lesújtó, nem?...
- Mindenben szigorúan követtem az utasításodat, bátyám, - felelte Brian.
- Tudom, kedvesem és nem is vádollak.
Bannister Coote visszament íróasztalához. Kissé sántított, de egyébként javakorbeli, atléta-termetű férfi volt, alig múlt negyven éves, bár halántékai körül már deresedni kezdett a haja. Az unokaöccse, Chalmers Brian, szélesvállu fiatalember volt, csupa élet és energia, az arca élesvonásu, férfias arc; magas homlok, előreugró áll, kiálló szemöldök-lécek, világoskék szemek, kisportolt fürge termet. Kinézett az ablakon a holdvilágos parkba és megvárta, mig a nagybátyja leült.
- Ahogy látom, - mondta aztán, - nem vagy megelégedve. Azt jelenti ez, hogy... nem kapok semmit az utamért?
- Bizony, alig valamit, - sóhajtott Bannister sajnálkozó jóindulattal.
- Pedig most éppen nagyon kellene a pénz. Talán soha életemben nem kellett volna annyira, mint éppen most.
- Miért... éppen most? - ütötte föl a fejét Bannister hirtelen.
Chalmers nem felelt. Háttal fordulva nagybátyjának, kibámult a park százados faóriásaira, melyeknek lombjain kékes-szürke fénnyel szűrődött át a holdsugár.
Vissza