A főkegyúri jog és a püspökök kinevezése a két világháború között Magyarországon

Előszó

A magyar királyi főkegyúri jog ma már végérvényesen a múlté. Magyarország nem királyság többé, s így főkegyura sincs. Az 1918-as „őszi rózsás" forradalom idején és az azt követő negyedszázadon át azonban az érdeklődés előterében állott ez a kérdés. A főpapság jelentékeny javadalmak élvezője volt, az érsekek és püspökök, valamint a tanítórendek főnökei és a székesfőkáptalanok nagyprépostjai az 1926. évi XII. tc értelmében az országgyűlés felsőházának tagjai voltak, s így állami szempontból nem volt érdektelen a személyük. Ezenfelül az államforma az 1921:XLVII. tc. értelmében továbbra is királyság maradt, s így a kormányok alkotmányos kötelességüknek érezték a király személyét megillető főkegyúri jog sértetlen fenntartását arra az időre, amikor - úgy remélték - királya lesz újból az országnak.
Nem lévén azonban király, követelően fölmerült a főkegyúri jog gyakorlásának kérdése. A legkiemelkedőbb főkegyúri jogot: a püspökök ki nevezésének jogát az egyetemes egyházjog értelmében a pápa gyakorolja. Ezt a jogot nem tudhatta fenntartani magának az állam, s csak befolyását igyekezhetett érvényesíteni a személyek kiválasztásánál. Az egyház és állam összefonódása következtében azonban több területen gyakorolhatott továbbra is főkegyúri jogosítványokat.
A főkegyúri jogról vallott magyar közjogi vélemények könyvünk utolsó fejezetéből kitűnnek. Úgy gondoljuk ezért, hogy a továbbiak kellő értékelése szempontjából leghelyesebb, ha bevezetőül azt mondjuk el, mi volt a magyar katolikus egyház hivatalos véleménye a főkegyúri jogról, és álláspontja a főkegyúr nélküli helyzettel kapcsolatban. Ezt pontosan megmondhatjuk, mert Lepold Antal, Csemoch hercegprímás oldalkanonokja szabatosan és világosan kifejtette. Vissza