Előszó
Előszó
Mindig is utáltam a reggeli erős napfényt. Vakít, de nem any-nyira, hogy ne lássam magamon az előbukkanó hibákat: hatalmas mellek, amiket képtelenség beletuszkolni bármilyen fehérneműbe,...
Tovább
Előszó
Előszó
Mindig is utáltam a reggeli erős napfényt. Vakít, de nem any-nyira, hogy ne lássam magamon az előbukkanó hibákat: hatalmas mellek, amiket képtelenség beletuszkolni bármilyen fehérneműbe, erős csípő - ami állítólag nagyon szexi, na persze csak Afrikában rakoncátlan szőkésbarna sörény, sápadt bőr. Mindez megtoldva három gyerekkel, egy örökké rohanó férjjel, és a hétköznapi semmittevésbe süppedéssel. Silány szexuális élet, amit negyvenöt évesen iszonyúan korainak érzek, de fogalmam sincs, mit tehetnék.
Hiába az erős napfény, közelebb lépek az ablakhoz, megnyitom, úgysem árt kiszellőztetni a gyerekszobát. Talán szégyen, de imádom ezt a csöndet, ami belepi a hatalmas házat. Amikor itthon vannak a gyerekek, szét tud robbanni a fejem. Sokszor gondolok arra, hogy pocsék anya vagyok, noha ez a három poronty a mindenem. Nélkülük már egy semmi lennék.
Kihajolok az ablakon, magason vagyok, a betont figyelem, amire rásüt a nap, és amire félig rávetül a ház árnyéka. Sírni kezdek, buta gondolataim támadnak, de a végén megemelem a fejem, és immár előre nézek, rá a kertvárosra, ahol csupa boldog ember, család él.
Elértem a szakadék szélére. Két választásom van: vagy leugrok, vagy visszafordulok és mindent beleadva élek.
Vissza