Előszó
Németh László háború után írt tanulmányait, publicisztikai írásait tartja kezében az olvasó. Az írásokat témájuk alapján tíz fejezetre osztottuk, a fejezeteken belül időrendi a besorolás. Nem tartalmazza a kiadvány a Négy Könyv anyagát, a hipertóniával illetve a színházzal kapcsolatos tanulmányokat, amelyeket külön könyvben kívánunk kiadni, valamint az interjúk zömét, amelyek néhány éve már kötetben megjelentek. Az emberileg legharmonikusabb és irodalmilag legeredményesebb hódmezővásárhelyi négy év záróakkordja volt a már félig kiszedett Égető Eszter megjelenésének a betiltása 1949-ben. Németh László ettől kezdve 1957-ig fordításokból élt. Az erőltetett munka, a Galilei dráma pöre s az általános politikai nyomás következtében megbetegedett, 1954-ben hipertóniát diagnosztizáltak nála. A fordítói évek alatt számos befejezetlen, vagy el sem kezdett munka terve gyűlt össze, s a betegség, a korai halál gondolata most arra kényszerítette, hogy ha nem is a nagyobb műveket, de a kimondásra kívánkozó gondolatainak egy részét megmentse. A betegség takarékosságra szorította, így tért vissza megint kedves műfajához, az esszé íráshoz. Hisz számára az esszé olyan mint a szekréció: gondolatai kiválasztása. Egy kilenc tanulmányból álló sorozatot írt, Megmentett gondolatok címen. Ez a tanulmány-ciklus gondolkozásának központi kérdéseivel foglalkozik, s nem véletlen, hogy e könyv majd minden fejezetébe került ezekből a tanulmányokból. Ugyanakkor, megírásukkor, úgy érezte, hogy nem érik el a háború előtti tanulmányainak a színvonalát, bágyadtabbak, nem elég feszesek. Éppen ezért, amikor két év múlva felcsillant a remény, hogy kötetben Magyar műhely címen megjelenhetnek, a legtöbbjét átigazította. (Nem sok szerencse kísérte ezt az ötvennégyes tanulmány-ciklust: együtt csak 1975-ben, az életmű kiadás Megmentett gondolatok című kötetében jelenhetett meg, édesapám halála után.) Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy „...szépirodalmat írhatok esetleg, de tanulmányt (ideológiát) nem szabad közreadni tőlem - s ehhez a mi szerkesztőink is tartották magukat", írta 1958-ban a Pedagógiai kísérletek c. írásában.
Bár már 1958-ban fölismerte a kultúrpolitikai tiltást: amikor a betegség és fordításai engedik - a megjelenés reménye nélkül - írja kisebb nagyobb tanulmányait. Látszólag ugráló az érdeklődése, de valójában egy központi témája van: hogy lehet az eltorzult, a létező szocializmust a minőséggel beoltva huszadik századivá tenni, az emberi élet minőségét javítani. Érdekes, hogy bár édesapám saját sorsát tekintve pesszimista volt, a világ, az ország jövőjében bízott: „Az emberiség jövőjét illetően mindig bizakodó voltam; a magamét illetően reménytelen. (...) A jó végül is egy ügy, mindegy, hogy ha itt vagy ott le is törik egy gallya, ha az épp az én jó törekvésem vagy az egész nemzetemé is, csak az egész ügy tovább virágozzon. (...) Nincsen többé nemzeti sors; az egész emberiség egy nemzet, a sorsa együtt dől el: jogom, sőt kötelességem az egészért gondolkozni. (Regényírás közben, 1948.)
Vissza