A fékevesztett emberiség

Előszó

Előreszegett fejjel rótta Clarenbach Mihály az utcát, cél nélkül, terv nélkül. Ugy érezte, a levegő mintha hüvös viz volna és az őszi nap mintha ragyogó viztükör lenne. Zaj és mozgás ugy hatottak rá, mint a hullámok játéka. Most csak ki kell, hogy tárja a karjait, csak be kell hunyi a szemeit és sodortatni kell magát tovább.
Az emberek komoly arccal siettek el mellette. El voltak foglalva és sietős volt a dolguk nagyon. - Érthetetlen, - gondolta, - hát ezek nem tudják, hogy ez a nap szent? Miért nem siet mindenki hozzá, miért nem üdvözli, miért nem szoritja meg a kezét? - Széles, boldog mosoly telepedett az arcára:
- Igen, én már itthon vagyok. Mögöttem minden, ami borzalom. Most jön a jutalom: az élet.
Szilárdan lépegetett. Mintha kifelé is éreztetni akarná azt a vidám dacosságot, ami fütötte. Minden az övé. Az utcák, a házak, a kocsik és a lovak, és a boltok. Minden és minden. Itt van, várt rá. A pillantása serényen ugrált, kiváncsian, jobbra, balra és a szemei nem találtak nyugovópontot és mindent egyetlen nagy tárggyá olvasztottak össze. Az aztán nagy volt, végtelenül nagy, de mi volt mégis, micsoda csekélység a saját nagyságához képest? óriásinak érezte magát ebben a pillanatban, zsebrevághatta volna ezt az egész mindenséget, mint valami apró, gondosan átkötözött csomagot: igy ni, itt vagy, benn vagy a zsebemben... Vissza