A fekete ember I-II.

Fülszöveg

Az író a regényről

Valamikor éveket töltöttem hatalmas könyvtárakban és mindig a múlt izgatott, mindig a mult vett hatalmába, közben felbukkant Zápolya János, az utolsó nemzeti király néha csélcsap, nádszál gerincű, asszonyosan finom alakja, aki mérhetetlen hiúságában és erőtelen gyöngeségében kísértőm lett. És nőtt-nőtt félelmetesen felém, mellém, belém Zápolya János. Sorsot éreztem az alakjában, amelyet nekem kell megírnom. Élet lüktetett az ereimben, valahányszor kutató munkámban új és új színeket, mozzanatokat halásztam ki. És ebben a lázban már-már megszülető teremtésben fölbukkant a fekete ember, Cserni Iván kalandor alakja, aki lovászfiúból lett parolás pajtása Zápolya Jánosnak és kedves rokona Habsburgi Ferdinándnak. Ez a hatalmas kalandor elsöpört mindent és lett főalakja a regényemnek. Négy évig folytattam áldatlanul kemény harcot magammal és az anyaggal, miközben tenger sokaságát írtam meg ebből a korból az elbeszéléseknek. Ma tudom, hogy miért! Ezzel az írással hessegettem el a kísértést. Próbáltam menekülni, kifogásokat keresni arra, hogy elkerüljem annak a regénynek a megírását, amelyet akkor még magamnak se mertem bevallani. Mikor az első szót leírtam, akkor már teljesen, kereken készen állott bennem a regény. Mire a hajnal szürkült, pontot tettem az ügyre. Vázlatban készen állott a nagy munka. Roppant megnyugvás és valami névtelen nyugalom vett erőt rajtam. Ott az asztal mellett elaludtam és késő este ébredtem fel. Másnap már száz oldalt írtam meg a regényből. Futott velem a munka és égett a gondolat. Három hét alatt ezerháromszáz oldal állott készen. Vissza