Előszó
A gyűjtés története, körülményei, módja
Szegedi orvostanhallgató koromban évfolyamtársamtól hallottam először a „fehértói gyógyító ember"-ről. Keresésére a pesti országút és a dorozsmai bekötőút...
Tovább
Előszó
A gyűjtés története, körülményei, módja
Szegedi orvostanhallgató koromban évfolyamtársamtól hallottam először a „fehértói gyógyító ember"-ről. Keresésére a pesti országút és a dorozsmai bekötőút találkozásánál volt ún. Kettőshalom tájékáról indultam. Szerencsémre, mindjárt az első tanyán, ahová kérdezősködni betértem, tudtak róla, s így többszöri kérdezéssel jutottam el a sándorfalvi bekötőúttól északra, néhány kilométerre fekvő tanyájára. 1954 áprilisa és 1955 ősze között, másfél év alatt mintegy 20 alkalommal kerestem föl, többnyire hétvégén: szombat délután, vagy vasárnap. Betegei is főleg e napokon mentek hozzá. így bőven volt alkalmam megfigyelni betegeivel való foglalkozását, beszélgetésüket. E megfigyeléseimet szabad idejében irányított beszélgetés segítségével próbáltam kiegészíteni. Kb. ötödik-hatodik ottlétem után sikerült elérnem, hogy lehetőleg minden úgy történjék, mintha ott se lennék: ettől kezdve úgy látszott, nem zavarta Dóczi Istvánt, ha jegyzeteket készítettem, vagy ha fényképeztem (ez utóbbi, úgy tűnt, tetszett is neki).
Egyízben - igaz, kissé italos állapotában - azt mondta, rám hagyja tudományát. Kezdeti erős abbéli félelmük hogy nyomozó, besúgó vagyok (az ún. Rákosi időszak végefelé volt ez!) később kissé oldódott (főleg Dóczi Istvánban, feleségében kevésbé), de ez a feszültség - sajnos - mindvégig érezhető volt. (Annak ellenére, hogy első alkalommal megmondtam, ki vagyok, miért jöttem és engedélyt kértem, hogy ott maradhassak. Az ún. kuruzslás elleni - 19. századi! - törvény egyetlen „eredménye", hogy a gyűjtő kénytelen olykor a teljes bizalmatlanság légkörében végezni munkáját - kétséges eredménnyel). Ez megnehezítette, nem egyszer lehetetlenné tette bizonyos kérdésekben tájékozódásomat. 1955. évi pörbefogása után ez a lappangó gyanú fölizzott, további helyszíni munkára nem volt lehetőségem: nem tartottam volna sem biztonságosnak, sem kívánatosnak hozzá menetelemet. Ettől kezdve már csak szállongó hírekből, majd a bírósági pör aktáiból és újsághírekből1 tudtam a távolból követni sorsát. Ottléteim alkalmával a tanya egyetlen szobájának sarokpadján ülhettem Dóczi István jobb-, vagy baloldalán. Kezdetben csak utólag, majd később - engedelmével - helyszínen is készítettem minél részletesebb jegyzeteket. Szubjektív benyomásom szerint jelenlétem a betegeket nem zavarta, valahogy a „házhoz tartoztam", mint családja tagjai és a többi beteg. Egyetlen esetben kért csak meg arra, hogy átmenetileg menjek ki a szobából.
Vissza